A Stanford Egyetem informatikus kutatói jelentették be, hogy sikerült olyan mesterségesintelligencia-rendszert kifejleszteniük, melynek segítségével a kísérletben használt robothelikopterek a többi gép manővereit megfigyelve képesek megtanulni a látott bonyolult mozgások végrehajtását, majd ezeket egy vezérlő számítógép segítségével önállóan is végre tudják hajtani.
A fejlesztő csapat (Andrew Ng professzor, valamint hallgatói: Pieter Abbeel, Adam Coates, Timothy Hunter és Morgan Quigley) vezetője szerint az általuk vezérelt gépek minden eddigi számítógép által irányított robothelikopternél bonyolultabb mozgásokra képesek. A kutatók kezdetben arra voltak kíváncsiak, hogy egy számítógép képes-e arra, amire egy tapasztalt pilóta, vagyis hogy az ember el tud vezetni egy általa még sohasem látott gépet, ugyanúgy, mint egy ismertet. A feladatott csak nehezítette, hogy nem repülőgéppel próbálkoztak, hanem a sokkal bonyolultabb irányítást megkívánó helikopterrel.
Elsőre mindez egyszerű másolási feladatnak tűnik: a „tanuló gép” leköveti a tapasztalt pilóta által irányított gépet, majd utánacsinálja. Ám ez mégsem egészen így van, mert a „tanuló” lemásolhatja ugyan a gép mozgását, ám amikor ő akarja ezt végrehajtani, akkor nagy valószínűséggel mások lesznek az időjárási körülmények, a terep stb.; vagyis vannak olyan változók, amelyeket be kell még kalkulálni. Ezt a kardinális problémát olyan módon oldották meg, hogy számtalanszor felvették egy tapasztalt pilóta tevékenységét, amikor ugyanazt a feladatot oldotta meg távirányítású helikopterével, s a különböző gyakorlatok után határozták meg az „ideális végrehajtást”, vagyis azt, hogy a távirányítást végző pilóta „hogyan is reptette volna a gépet, ha minden körülmény ideális”.
Garett Oku, a kísérletekben részt vevő pilóta szerint a helikopter egy olyan repülő eszköz, amelyik „folyton le akar esni”, állandó felügyelet igényel. Így hát az informatikusok bizonyos szempontból kiváló helyzetben voltak, hiszen minden egyes repülés „hibás”, mindegyik eltér egy ideális megvalósítástól, tehát sok ilyen példa alapján le lehet írni az adott manőver esetében az „ideális repülést”. Ez lett algoritmusuk alapja, s a „betanított” gép esetében a földön lévő számítógép ehhez a mozgássorhoz méri a távvezérelt gép mozgását, s másodpercenként hússzor kommunikál a helikopterrel: korrigálja a sebességét, pozícióját, haladási irányát, gyorsulását, pörgését stb. A pontos adatok megadása végett a gépen rengeteg mérőeszköz, érzékelő található: gyorsulásmérő, giroszkóp, magnetométer, GPS, kamerák stb.
A kutatók eredményei iránt már most van érdeklődés, hiszen számtalan helyen használnak már távirányítású helikoptereket (háborúk, katasztrófahelyzetek, rendőrségi feladatok stb.), s az eddigieknél okosabb, nagyobb tudású eszközökre természetes módon lenne igény. Ha a kifejlesztett algoritmus és technológia beváltja a reményeket, akkor minden eddiginél „okosabb”, önállóbb, a repülési feladatokat az emberi pilótáknál messze magasabb színvonalon megoldó robotjárműveket készíthetnek.
