Rob Dickins
Nem kis sokkot okozott a kiadói ipar szereplőinek Rob Dickins – aki a Warner Music nagy-britanniai képviselője volt másfél évtizeden át –, amikor egy konferencián kijelentette: ha a zenei kiadóvállalatok versenybe akarnak szállni az internet kínálta legális és illegális módszerekkel, akkor fontos változtatásokra kéne végre elszánniuk magukat. Dickins szerint az igen jó megoldás lenne, ha radikálisan csökkentenék az árakat, és egy albumot sokkal-sokkal olcsóbban kínálnának: az üzletember az egyfontos (mai árfolyamon: 314 forintos) díjszabást tartaná elfogadhatónak, hogy a hagyományos ipar felvehesse a versenyt mondjuk az iTunesszal.
A nyilatkozatával nagy vihart kavaró Dickins nem akárki a szakmában: az 1980-as évektől az 1990-es évek végéig ő képviselte a kiadón keresztül például az REM, a Simple Red, Madonna érdekeit is, a Warner helyi főnökeként a brit piacon az iparág egyik legfontosabb vezetője volt. A kiadó ipar jelenlegi prominenseit igencsak felháborította korábbi társuk karakteres fogalmazása: „Forradalomra van szükségünk. Jelen pillanatban csak a lepusztulás tapasztalható. Amikor én vezettem a Warnert itt, akkor egy slágerlistás CD kb. 13 fontba került. Most egy ilyen kategóriájú album 7, de inkább 6 fontot kóstál.” Ehhez hozzátette még, hogy egy ugyanilyen album az internetes áruházakban, például az Amazonnál, már csak négy font. Szerinte az alacsonyabb ár újra versenyhelyzetbe hozhatná a kiadókat. Dickins felhívta a figyelmet arra is, hogy a zenekarok, előadók fanatikusait meg lehetne nyerni egy ilyen lépéssel: ha egy REM-rajongónak már megvan 10 albuma, akkor az olcsóság miatt számára nem kérdés, hogy megveszi-e a hivatalos CD-t, vagy nem, és máshonnan szerzi be a felvételt: meg fogja venni. Dickins úgy véli, az internet terjedése még mindig nem jelenti a hagyományos kiadás teljes halálát, s utalt arra, hogy Susan Boyle lemezét sikerült nyolcmillió példányban értékesíteni.
A szakember arra is kitért, szerinte az alacsony ár nemcsak az internetes áruházakból csábítana el vevőket, hanem a kalózkodást is mérsékelné. Elképzelése szerint a bevételek még így is messze elmaradnának a „hajdaniaktól”, ám a kiadói iparnak át kell állnia: a nagy bevételeket nem a lemezekből, hanem a koncertekből és a kapcsolt terjesztésből (merchandising: póló, bögre, plakát, meg ami belefér) kell realizálni. Példaként – az egyébként élesen kalózellenes – Prince példáját hozta fel: az ő albumát 2007-ben a Mail on Sunday mellékleteként kínálták. Ez ugyan abszolút nem jelentett bevételt, ám a reklám miatt a sztár 21 koncerten töltötte meg a londoni O2 arénát, ez viszont gigantikus jövedelem volt.
A megszólaltatott brit kiadók képviseletében az egyik szövetség elnöke, Paul Quirk nevetségesnek nevezte Dickins javaslatát, mivel úgy véli, hogy egy olyan ember ne prédikáljon, aki a maga idejében óriási profitot hozott a cégének a drága CD-k miatt. (Erre Dickins reagált egy blogban, és azt írta: Quirk egyszerűen nem érti, hogy milyen koncepcióról beszélt ő a konferencián, csak az egy fonton akadt meg a szeme.) Más iparági szereplők is úgy nyilatkoztak, hogy – minimum – butaság az egyfontos album ötlete.
