Ha a dátumot nézzük, megkésve írok arról az augusztus eleji bejelentésről, hogy Bill Gates milliárdostársával, Warren Buffett-tel együtt mind mértékét, mind minőségét tekintve történelmi tettet hajtott végre, amikor egy olyan kezdeményezést indított el, melynek tartalma az, hogy a leggazdagabb amerikai vállalkozók mérhetetlen vagyonuknak legalább felét áldozzák fel (életükben vagy végrendeletükben) jótékony célokra, hozzanak létre alapítványokat, igyekezzenek visszaadni egy részt a közösségnek abból, amit tudásukkal, munkájukkal és szerencséjükkel megszereztek.
A híradások szerint a „dollármilliárdosok szűk klubjának” két, jótékonysági kezdeményezéseikről egyébként ismert tagja, Gates és Buffett különösen jó kapcsolatokat ápolnak, s ennek köszönhető, hogy – talán egy kártyaparti közben – megfogalmazódott az ötlet: vegyék rá a többi szupergazdagot is, hogy vagyonuk jelentős részét fordítsák közösségi célokra.
Ez elsőre meseszerűen hangzik, a „jó király” mítosza juthat eszünkbe, ám ez talán csak Magyarországról nézve tűnik így. Természetesen léteznek racionális okok is, például adókedvezmények, társadalmi megbecsültség, médiavisszhang stb., ám ez nem ennyire egyszerű. Az Egyesült Államokat gazdaggá tévő, a betelepülőket jellemző és azóta is virulens protestáns etikát ugyanis nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az új kontinensen új világot építeni szándékozó bevándorlók tömegének sokféle felekezete néhány ponton megegyezett: személyes kapcsolat Istennel, töretlen hit a kemény munka eredményességében, valamint a közösségi felelősségvállalás mélységes tisztelete. Mára már nagyon sok minden megváltozott, de ezek az alapelvek még azok számára is élőek, akik a hajdani ideológiákat igen sajátosan – mondjuk így: modernizálva – értelmezik. Mi, itt a Kárpát-medencében kételkedhetünk, de, hisszük vagy nem, a közkeletű mítoszok ellenére igenis érdemes komolyan venni egy multimilliárdos kijelentését, amikor azt mondja, szeretne visszaadni valamennyit abból, amit jó szerencséje neki juttatott.
Ettől persze még nem lesznek angyalok az említett szupergazdagok, viszont egyet érdemes megfigyelni: Gates is úgy gondolkodik, hogy közösségében úgy érhet el nagyobb megbecsülést, ha a neki jutott irtózatos vagyonból olyanok számára teremt lehetőséget, akik erre rászorulnak. Cinikusan fogalmazva persze mondhatjuk azt: beáldoz egy tekintélyes méretű pénzügyi tőkét, hogy hozzájusson egy másikhoz, egy társadalmi tőkéhez.
Na igen, de ez mintha rendben is lenne, ha nem álmodozók vagyunk, hanem realisták. Még mindig jobb egy olyan társadalmi közeg, ahol a már többet elérni képtelen gazdag számára az lesz a cél, hogy egy általa alapított egyetem támogassa a szegény sorból érkezett diákokat, mint ha mondjuk dzsentri módon százkoronásokkal gyújt rá a kártyaparti közben.
A kezdeményezés különösen a világgazdasági válság közepette keltheti fel a figyelmet, amikor épp a civil kezdeményezések támogatása szenvedi meg azt, hogy a már kevésbé pörgő vállalkozások visszafogják ilyen irányú akcióikat.
Nem hinném, hogy ajnároznunk kellene a világ leggazdagabbjait, de egy elismerő „hm” kijár nekik – még akkor is, ha akadnak közöttük, akik szívták a fogukat, amikor a presztízsveszteségtől félve nem mertek nemet mondani Gatesnek és Buffettnek. Inkább annak kell örülni, hogy e kőkemény kapitalisták számára még létezik olyan morális parancs, melynek (vagy örömmel, vagy félve a megbélyegzéstől) engedelmeskednek. A világ problémáira ez persze nem megoldás, de az a több milliárd dollár, amely így az oktatásba, a kutatásba, az egészségügybe áramlik, sok-sok millió ember életét segítheti.
