Claire Perry
Azt bízvást a brit demokrácia javára lehet írni, hogy a modern idők gyors tempója ellenére is tartják magukat a hagyományokhoz: hosszú-hosszú viták előznek meg minden olyan döntést, melynek hatása az egész társadalmat illeti. Nincs ez másképp az internettel kapcsolatos ügyeknél sem, és a terjedelmes vita előhoz roppant viharokat kiváltó javaslatokat, állásfoglalásokat is.
Ezek egyike lehet Claire Perry, konzervatív képviselő friss beterjesztése is, melyben azt fejti ki, hogy az internetszolgáltatóknak úgy kellene megvédenie a gyerekeket az interneten található szexuális (pornó-) tartalmaktól, hogy alapértelmezésben korlátozzák a hozzáférést. Perry asszony szerint jelenleg túl könnyen belefutnak a fiatalok a számukra káros tartalmakhoz – akár szándékosan, akár véletlenül történik ez –, ezért a 18 éven aluliak védelmében azt javasolja, hogy a Nagy-Britanniában működő szolgáltatók hozzanak létre egy olyan életkori besorolást, melyet alkalmazva az előfizetők nem jutnának hozzá ezekhez az oldalakhoz, csak akkor ha a megfelelő jogosultság birtokában vannak („opt-in” módon képzeli el, vagyis egy szolgáltatás csak akkor működik, ha azt bekapcsolják, ellentétben az „opt-out”-tal, ahol a tartalom, hozzáférés alapértelmezésben működik, a felhasználónak a letiltás lehetősége adott).
Az ilyen központi korlátozási javaslatok nem újak, már évek óta újra és újra felszínre kerülnek a világ különböző részein. De eddig még mindig elbuktak, és ennek több oka van. Az egyik az, hogy jelentős (és nem túl biztató távlatokat felvillantó) törvényi átalakításokra van szükség alkalmazásukhoz: a világ jó részén, így Magyarországon is az az alapelv, hogy a szolgáltató – aki csak közvetítő, a „csövet adja” – ne legyen felelős a rendszerén átáramló tartalomért; ez mind a szolgáltatók, mind a fogyasztók érdeke, a gyakorlat megváltoztatása komoly hatásokat eredményezne a legális üzleteknél is. A másik komoly gond az előzőből következik: ha kialakul egy a szolgáltatók által üzemeltetett, államilag kontrollált szűrőrendszer, akkor csak minimálisak a garanciák, hogy azzal nem lehet visszaélni. A harmadik ok pedig az, hogy az internetes technológiák egyszerűen nem alkalmasak egy valódi tiltás alkalmazására, a felhasználók – főként az e téren járatos fiatalok – a technológiai gátakat nagyon rövid idő alatt megkerülik, és így a százmilliós befektetések teljességgel értelmüket vesztik.
A képviselő asszony javaslata ebből a szempontból egyáltalán nem új, a kezdeményezésből adódó problémák sem azok. Nyilvánvalóan sokan fogják támogatni, de a tényleges megvalósíthatóság rengeteg gondot okozna – hogy csak egyre utaljunk a fentiekből: létre kellene hozni egy olyan testületet, mely meghatározza a feketelistára kerülő oldalakat, ám az, hogy ők kiket rekesztenek ki az általános hozzáférésből, nyilvánvalóan személyes adottságaikból adódik.
Perry asszony mindenesetre elkötelezett: „Háromgyerekes anyaként pontosan tudom, hogy milyen nehéz csemetéimet távol tartani a számukra káros internetes oldalaktól. Mi, képviselők, már sikeresen megreguláztuk a brit tévécsatornákat, a mozikat, az utcákon látható kivetítők működtetőit, az újságárusokat, hogy ne juttassanak el gyerekeink számára helytelen tartalmakat, és a mobiltársaságok is képesek letiltani a felnőtt tartalmakhoz való hozzáférést. Miért ne működne ez az interneten is? A brit internetszolgáltatóknak is felelősséget kell vállalniuk a gyermekvédelemben […]”
