Ha az európai ember japán digitális fejlesztésekről olvas, akkor gyakran előfordul, hogy a technológiáról csak elismeréssel tud szólni, ám azt, hogy miért is csinálják, amit, azt a kulturális alapszerkezet jelentős különbségei miatt nem igazán érti – ez persze nem negatív ítélet, egyszerűen csak nem tudunk mit kezdeni vele. Valami ilyesmi történhet akkor is, ha megnézzük egy új technológiájukat, melyet a tokiói Keio Egyetemen hoztak létre: egy dögös csaj jelenik meg a nagyméretű kijelzőn, melyet poszterformára alakítottak ki, és ha a felgerjedt férfi(női)ember megcsókolja, akkor a virtuális figura reagál erre. Na és hogy? A digitális nő már a közeledést is érzékeli, majd szégyenlős arcot vág, és picit visszahúzódva kuncogni kezd.
Alig-alig van sejtésünk arról, hogy ez kinek és miért jó, de a fejlesztőcsapat egyik tagjának nyilatkozata arra utal, hogy ugyanarról a számunkra idegen viszonyról van szó, mely a japánokat a virtuális világokhoz, ezek alakjaihoz, vagy éppen a humanoid robotokhoz fűzi. A kutató ugyanis azt mondta, hogy imádja a [japán] popkultúrát, a saját szobájának falai is poszterekkel vannak tele, és már régóta elégedetlen azzal, hogy az alakok mozdulatlanok a képeken. Ezért gondolták, hogy szórakoztató lenne egy interaktív plakáttípus létrehozása .
A kialakított technológia (mely persze nem új, csak a felhasználási módja) értékelése számunkra természetesen egyrészt poénok százait implikálhatja, másrészt igen komoly következményeket vázol fel a kereskedelemben. Az egyszerű reakciókra adott digitális válaszok valóban vihetnek olyan új színt a reklámiparba, melynek hatásai beláthatatlanok: a játékosság erős innovatív tényező lehet a modern technológiát a mindennapokban használó országokban. Ha a csókra (feltehetően: érintésre) egy kijelző egy, esetleg a szenzorok számától és minőségétől függően bonyolult reakcióval válaszol, akkor speciális célalkalmazások jöhetnek létre, melyek a csúcstechnológiát pontosan meghatározott módon napi szintre viszik le. Vagyis még egyszer: nem a technológia a truváj, hanem az, hogy mire használják. Valahogy úgy, ahogy Öveges professzor híres „Heki-kísérletében”: a fizikai törvény régi, a demonstráció és a felhasználás innovatív és mítoszteremtő. Gondoljunk csak bele: a szenzorok hangokat és illatokat is érzékelhetnek, majd erre is reagálhatnak egy programozott viselkedéssel, és ezeket persze végtelen számban lehet kombinálni is.
Azért az minimum vicces lenne, ha igaza lenne a japán fejlesztőknek, és a csókra reagáló csajok megjelennének mobilos alkalmazásként is. Már látom a jövőt: a fanok puszilgatják az okosteló kijelzőjén a kedvelt Appleblog Apple-csajok rovatában a digitális lányokat, akik a kijelzőt érő csók után csinálnak valamit…
