Tempókontraszt

Termelékenység, proaktivitás, kreatív munka, brainstorming, best practice, konferencia-videóhívás, Full HD kijelző, táblázatkezelő, internetes adatbázis, szakmai közösségi oldalak – ezek a technikák általánosan használtak a mindennapi munkában, észre sem vesszük, hogy nap mint nap modern módszerekre építjük munkánkat – és persze ez nagyon jó dolog. A múlt században a telefon, a távíró, a CB-rádió, a fax, a telex mind nagyot lendítettek a munkák termelékenységén, de végül az IT robbanásszerű fejlődése és az internet tömeges elterjedése változtatta meg gyökeresen munkamódszereinket – hogy aztán az utolsó évtizedben a mobiltechnológiák tovább fokozhassák a tempót.

Bizony ma egy nap alatt több ügyet vagyunk képesek e-mailben, telefonon vagy modern online rendszerek használatával elintézni, mint néhány évtizede egy egész hónapban – más kérdés, hogy mennyire köszön vissza a termelékenység tagadhatatlan növekedése anyagi helyzetünkben. Lehet, hogy mai helyzetünk nem tűnik túl rózsásnak a sok stressz és a magas elvárások miatt, de bizony nagyon sokat fejlődtek munkaeszközeink és módszereink az utóbbi 2-3 évtizedben. Hadd segítsünk egy kicsit jobban szeretni a mai világot úgy, hogy felidézzük a régmúlt körülményeit, módszereit és kínjait is.

1992: a Windows után, de még az internet előtt

Az 1992-es évet választottuk visszatekintésünk alapjául, mert ekkorra egyértelművé vált a PC dominanciája az irodai munka területén. (Mindamellett, hogy az Amiga akkor már 8 éve kínált finoman ütemezett többfeladatos végrehajtást, grafikus felületet és grafikai, videós, valamint kreatív munkákra még évekig jobb volt, mint a PC. A Macintosh még élhetőbb alternatíva lett volna, de egyszerűen túl drága volt.) Kezdtek elérhető, vagy hazai viszonyok között legalábbis kiszenvedhető árakat felvenni a konfigurációk, legalábbis egy 286-os vagy 386-os gép ára jó féléves spórolással előteremthető volt. A világpiaci trendek persze a hazai viszonyokkal terhelten gyűrűztek be hozzánk, a rendszerváltást követően pedig egy ideig csökkent a reáljövedelem, nőtt a munkanélküliség, az átlagembernek akkoriban még nem volt számítógépe, de azért már kezdett terjedni a PC.

1992-ben a havi minimálbér 8000 Ft volt, és az átlagkereset is csak 22 294 forintra rúgott (amiből 15 628 Ft maradt adózás után). Akkoriban a dollár árfolyama 79 forinton állt nálunk, így egy átlagos fizetésből mintegy 198 USD-t lehetett vásárolni. Egy átlagos PC (AT 286, 1 MB RAM, floppy, mono monitor) úgy 50 ezer forintba került, és ezen még nagyon-nagyon lassan futott a Microsoft Windows 3.1, mely épp 1992-ben jelent meg – nyitó ára 140 dollár volt. Ha tehát egy hazai vállalkozás számítógépes ügyintézést akart – és hosszútávon nemigen tehetett mást –, akkor jócskán a zsebébe kellett nyúlnia. Ma egy munkára is teljesen alkalmas laptop előtelepített Windowszal kevesebbe kerül, mint a bruttó minimálbér, de 1992-ben még legalább az akkori minimálbér hétszeresét (de inkább tízszeresét) kellett költeni egy PC-re, amin csak visszafogottan futott a Windows és az Office. Az biztos, hogy ma olcsóbban jutunk hatékonyabb IT munkaeszközökhöz.

DOS

Akár már egy Y-generációs felhasználónak is csak halványan rémlik, hogy milyen volt az élet a grafikus kezelőfelülettel rendelkező operációs rendszerek elterjedése előtt. Az bizonyos, hogy sokkal kevésbé volt színes és pergő, mint ma: a pár másodperces rendszerindítás után egy fekete képernyővel néztünk farkasszemet, a c:> promp (készenléti jel) mellé gépelt parancsokkal indíthattunk el programokat, másolhattunk fájlokat vagy nyomtathattunk ki egy szövegfájlt. Ez a mai felhasználó számára kifejezett kínzás lenne – de persze akkor is próbáltunk egy kis színt és kényelmet vinni a 80×25 soros képernyő-élettérbe: hamar elterjedt a kétpaneles állománykezelés etalonja, a Norton Commander, illetve klónja, a Volkov Commander is. (Ma a Total Commander vagy a FreeCommander lehet a megfelelőjük Windows alatt.)

Norton Commander, a kikapcsolt bal panel helyén a DOS-képernyő látszik

Volkov Commander, a Norton első klónja

TotalCommander – máig meglehetősen sikeres fájlkezelő, mely szintén a Norton Commander utódjának tekinthető

Alapvetően a DOS szigorúan egyfeladatos operációs rendszer, amit csak kereskedelmi segédprogramokkal lehetett kikerülni, de ezek használata irodai környezetben ritkaságnak számított. Maradt tehát az, hogy elindítottuk mondjuk a szövegszerkesztőt, megírtuk, amit szerettünk volna, de ha egy képet (na jó, inkább kis felbontású monokróm ábrát) szerettünk volna készíteni hozzá, ahhoz el kellett menteni a munkát, kilépni a szövegszerkesztőből, egy képszerkesztőben megcsinálni a rajzot, elmenteni, majd visszatérni a szövegszerkesztőhöz és ott beilleszteni. Már ha tudott ilyet a szövegszerkesztőnk. Érdekes módon DOS alatt is megoldható volt a vizuális (nagy vonalakban) WYSIWYG-szerkesztés igényes, minőségi kimenettel (lásd: ChiWriter), és léteztek komplett Office-rendszerek is, de az első igazán elterjedt Office-csomag persze a Microsoft terméke lett.

Sok formázási lehetőségünk nem volt az MS-DOS Editben

Gyakran gondot okozott a DOS 640 KB-os memóriakorlátja, az e feletti területeket ugyanis nem minden program tudta kihasználni. Itt is lehetett trükközni, de a korlátok átlépéséhez kellett egy kis hozzáértés, babrálnunk kellett a konfigurációs állományokat (config.sys, autoexec.bat) és/vagy memóriakezelő programot kellett bevetni, amelyik amit csak lehetett, a kiterjesztett memóriába töltötte fel.

Az akkori PC AT alaplapok 16-bites ISA bővítősínekkel voltak ellátva, és még néhány évig nélkülözték a Plug&Play képességeket, ezért a bővítőkártyák által használt hardver-erőforrásokat (IRQ és DMA csatornák, vezérlőportok) mechanikusan kellett beállítani, majd ugyanezeket az értékeket beírni a konfigurációs állományokba – és mindez jó esetben működött (Plug&Pray). Általánosan szükséges volt némi technikai hozzáértés, felkészültnek kellett lennünk az adott bővítőkártyát illetően. Ma csak bepötyögjük a kártya nevét a keresőbe, de annak idején, internet hiányában csak a mellékelt útmutatókra, ismerősökre támaszkodhattunk. Aki szerette magát a szerelést, telepítést, annak aranykorszak volt ez, de aki pusztán egy működő gépet akart, az a mai kulcsrakész laptopokkal és P&P hardverekkel jobban jár.

Az első itthon is sikeres Windows

A Windows 3.1 volt az első itthon igazán elterjedt verziója az operációsrendszer-családnak, hamar általánossá vált, és rengeteg felhasználó számára tette kezelhetővé az amúgy alapvetően parancssoros, rideg DOS-ra épülő gépet. Sok jót hozott a Windows (grafikus felületet, egységes meghajtóprogram-kezelést, párhuzamosan több program használatát), de akkor még korántsem volt olyan megbízható, mint mondjuk ma a Windows 7 vagy akár az XP. Rengeteg „kék halál” képernyőnek lehettünk tanúi változatos okokból, gyakran akkor, ha egy szoftverfejlesztési hiba az operációs rendszer egy gyenge pontját érintette, ezért létfontosságú volt a munka gyakori mentése. (Ezt ma is jó szívvel ajánljuk „civil” ismerőseinknek, általában hiába.)

Kék halál – ma már jóval ritkább

A felhasználói élmény eléggé visszafogott volt a maihoz képest, több szempontból is. Ha csupán egy vagy két MB (!) RAM-mal rendelkezett a gép, akkor nem volt ritka, hogy fél perceket kelljen malmozni egy Word dialógusdobozra várva, no és az akkori monitorok képe mai szemmel ijesztően rossznak tűnne. Akkor még standard, 14 hüvelykes képátlójú VGA monitorokat vásároltunk (sokan csak a szürkeárnyalatos, mono verziót), melyek legnagyobb grafikus felbontása 640×480 képpont (szöveges módban 720×400), legfeljebb 70 Hz képfrissítéssel, ami korunk felhasználóinak ormótlan nagy pixeleket és enyhén vibráló összhatást jelent.

Windows 3.1 VGA képernyőn

Nem mellékes, hogy VGA esetén „nagy” felbontás mellett 16 színt használhattunk, ami teljesen lehetetlenné teszi a ma már alapnak számító fotóminőségű képmegjelenítést. Nem sokkal később kezdtek elterjedni az összetettebb kezelőfelületek felrajzolására is alkalmas, 256 vagy több szín használatára képes SVGA (800×600) és XGA (1024×768) kijelzők, viszont utóbbi felbontás még 15 hüvelykes megjelenítők esetében is zömmel csak váltott soros (interleaced) módban volt elérhető, ami azt jelentette, hogy az elektronsugár két menetben (először a páratlan, majd a páros sorszámú sorok) pásztázta végig a felületet, ami így bántóan villogott. Ezt az élményt LCD monitoron nehéz újraélni, legfeljebb a helyszűkét próbálhatjuk ki úgy, hogy a képernyőfelbontást visszavesszük, vagy csökkentett módban indítjuk el a Windowst. Érdemes kipróbálni, majd nagyot sóhajtva és hálaimát rebegve visszatérni a natív (teljes) felbontásra. Ha valaki kíváncsi egy régi VGA képernyőre és a Windows 3.1-re, akkor például ezen a videón szemügyre veheti:

Multimédia valahol a távolban

A Windows 3.1 és a VGA együtt még nem biztosított multimédiás képességeket, a 16 szín legfeljebb rajzok megjelenítésére volt alkalmas. Egy SVGA vezérlőkártya beszerzésével 256 színig biztosan továbbléphettünk, de ez (a felbontást kivéve) még mindig elmaradt akár az 1985-ben piacra dobott Amiga vagy Atari ST színes képességei mellett is. A VESA Local BUS sínrendszerbe illeszkedő Hi-Color és True-Color vezérlőkártyák megjelenésével már fotószekesztésről is lehetett szó, de az ilyen alaplapok és gyorsítós SuperVGA kártyák (pl a Trident Inc.-től) is borsos áron voltak hozzáférhetők. Ha ráköltöttünk vagy százezer forintot a gépre, akkor egy alap SVGA kártyával (2D gyorsítás nélkül, a 3D pedig még sehol sem volt), egy egyszeres sebességű (150 KB/s) CD-olvasóval és egy hangkártyával (mondjuk egy Sound Blaster 2.0 már megtette) már futtathattunk CD-alapú multimédiás szoftvereket, lexikonokat, adatbázisokat, játékokat – talán még rémlik valakinek az ABCD Magazin az internet előtti időkből. A CD-minőségű hangkártyák (Sound Blaster 16 és Gravis Ultrasound csak júniusban, illetve októberben léptek a világpiacra, itthon csak év vége felé voltak elérhetők. A tartalom ma zömmel ingyen áll rendelkezésre az interneten, 1992-ben viszont még az internet, sőt a CD-s szoftverek dömpingje előtt jártunk, valamint elég kevés és drága multimédiás kiadvány állt csak rendelkezésünkre.

Ma már nem csak a videólejátszás, de a videószerkesztés is alapfeladat a legeslegolcsóbb mai laptop számára is. A Windows 3.1 azonban csak az 1992 végén bemutatott Video for Windows telepítésével vált képessé egyáltalán az AVI formátumú bélyegmozik lejátszására is. Vásárolhattunk független lejátszó szoftvereket is, de a Pentium előtti időkig nemigen lehetett egy VHS szintű képminőséget sem kicsikarni a PC-ből. (A VHS az a minőség, amit csak fintorogva nézünk meg a YouTube-on, csakis a különösen érdekes tartalom kedvéért.) Ehhez képest ma el vagyunk kényeztetve.

Szoftverek és apróságok

Az internet korában szinte mindenre találunk ingyenes szoftvert, és azokkal ha nem is mindig, de sok esetben maradéktalanul meg is tudjuk oldani a feladatokat. Van ingyenes képnézegető, konvertáló, szerkesztő, videószerkesztő, irodai alkalmazáscsomag, lejátszó, szinte minden. 1992-ben viszont csak néhány szoftverbolt állt rendelkezésünkre, az akkori keresetekhez viszonyítva igen magas árakkal. Az operációs rendszer szinte kötelezően a DOS/Windows páros volt, egyetlen elképzelhető alternatívaként az OS/2 jöhetett volna szóba, mely akkor még csak a 2.0-s változatnál járt, és hiába volt objektumorientált, többfeladatos és 32 bites, nem volt hozzá elég szoftver. Ezt orvoslandó az OS/2 egy virtuális DOS-gép (WDM) révén képes volt Windows 3.0-s szoftverek futtatására, az OS/2 2.1-től már a Windows 3.1-et is használhattuk rajta. A következő verziók fejlett hálózati támogatása és Windows 3.1 kompatibilitása ellenére az OS/2 – a Windows 95 megjelenésének köszönhetően is – lassan háttérbe szorult. A Linux még gyerekcipőben járt, így operációs rendszer terén maradt a DOS (és konkurens klónjai, mint pl. a DR-DOS) és a Windows 3.1, melynek stabilabb változata 3.11-es verziószámmal 1992. végére megjelent.

Szoftverhirdetés 1992-ből

Ha alaprendszerekből nem igazán, de szoftveralternatívákból annál inkább válogathattunk. Számos gyártó terméke volt kapható, akik versenyben álltak egymással, és olykor teljesen eltérő megközelítéseket, megoldásokat alkalmaztak – még nem voltak olyan tisztán kitaposott utak, mint ma. A hamar egyeduralomra jutó Microsoft Office mellett megélt a WordPerfect szövegszerkesztő és a Quattro Pro táblázatkezelő is, sőt DOS-alapú megoldások is taroltak (pl. Lotus 1-2-3 vagy Framework XE 1.0). Hasonló alternatívákat kínált a DTP- és grafikaiszoftver-piac is. Az egyik legelterjedtebb DTP-program DOS alatt a Ventura publisher lehetett, amit 5,1/4 hüvelykes, 360 KB-os floppy lemezeken (is) forgalmaztak.

Lotus 1-2-3 3.0

Mondhatnánk, hogy minden drága volt, de az akkori szoftverjogi erkölcs nagyon laza volt, magánhasználatra szinte mindenki másolta a szoftvereket – hogy ez mennyire érthető vagy büntetendő, az egy külön cikk témája is lehetne.

A görgetőkerék nélkül nehezebb lenne az egerészés

Néhány apróság még: a kereskedelemben csak 1995-ben jelent meg az első görgetőkerekes egér, a Genius Easyscroll, ez a kis alkatrész ma már nagyon hiányozna legtöbbünknek.

A Windows hamarosan már magyarul is kapható volt, hathatósan elterjesztve a honosított kezelőfelülethez illő szabványos magyar kiosztású billentyűzeteket – de az itthon igen sikeres Multikey billentyűzet-átdefiniáló program (Bata László munkája) azért még a Windows 95-ös időkig tartja magát. Az ékezeteket külön gombnyomással előre kérő billentyűzetdriverek is használatosak voltak, ahogy az angol (vagy amerikai) kiosztást kozmetikailag orvosló matricakészletek is.

Nyomtatni csak hangosan vagy óvatosan!

Már jó ideje igen egyszerű a dolgunk nyomtatásnál, hiszen minden alkalmazás kínál erre gombot és/vagy menüpontot. A jó öreg DOS esetén azonban egy nyomtatóra küldött fájl elkészültét végig kellett várnunk, vagy meg kellett ismerkednünk a PRINT parancs paraméterezésével, ami átvette a fájlt és elvégezte a háttérben nyomtatást (ha megfelelően állítottuk be). A Windows szerencsére már alapbeállításokkal megtette helyettünk ezt.

Ha pedig nyomtattunk, azt zömmel mátrixnyomtatókon tettük: ezek azok a masinák, amik zörögve-csikorogva produkálnak mai szemmel szánalmasan raszteres minőséget (a folyamatot szépen követhetjük ezen a videón:

Előnyük a leporellós (folytonos, lyukasztott szélű) papír volt, amivel olcsón lehetett többpéldányos bizonylatokat előállítani (gyárilag indigós papírokkal). Sok modell vágott másolópapírra is tudott nyomtatni, ha azt egyesével fűztük be, ami elég macerás feladat volt. Vállalatoknál az Epson FX-1050 volt a sztár, otthonra esetleg jutott egy Citizen 120D vagy 160D (akár a Commodore 64 mellé). A 7 vagy 9 tűs printerek nyomatminősége csak nagy jóindulattal volt üzleti szintűnek nevezhető, de kicsit később a 24 tűs modellek már érdemi előrelépést hoztak.

Printerárak 1992-ben

Már kapható volt a HP DeskJet 500, ami minőségben egy kicsivel járt előbbre, mint a jobb mátrixok, viszont sokkal halkabban dolgozott, és automatikusan behúzta a másolópapírt. Kaphattunk lézernyomtatókat is, melyek még többe kerültek, de természetesen hozták a profi szövegkontúrokat és kontrasztot. A két technológia közös vonása volt, hogy a kellékanyagok nagyon drágák voltak. A lézerek esetében a beépített memória mérete jócskán korlátozta az oldal komplexitását, ami DTP-s alkalmazásoknál problémát jelentett. Egy még épp megfizethető 512 kB-os Star lézernyomtatón több részletben kellett elkészíteni az oldalt, aztán jöhetett az analóg, hagyományos papírvágás és ragasztás. Nem volt egyszerű ékezetes fontokat szerezni, sokáig a nyomtatók marketinges fénypontja volt, ha rendelkeztek beépített magyar fontokkal (852-es kódlap vagy a kvázi szabvány CWI kódolás szerint). No és minden nyomtató elég lassan dolgozott, akár egy percig fűtötték a lézerek a fixálóhengert, mielőtt elindult volna a nyomtatás, és általában 3-4 oldal előállítására voltak képesek percenként.

Mobil, internet és e-mail – akkor még kuriózum

1992-ben elég kevesen rendelkeztek modemmel, mivel a távközlési ipar reformja és a telefonvonal-igények kielégítése is folyamatban volt még. Leggyakrabban a modemtulajdonosok is BBS-ekre csatlakoztak, csak a legszerencsésebbeknél volt internet-hozzáférés és e-mail postafiók. Szinte mindenki hajlékonylemezen továbbította adatait, az általánosan használt forma egyre inkább az 1,44 MB-os, 3,5 hüvelykes lemez lett. Az USB és a pendrive még jócskán váratott magára, a Zip és az LS-120 is évekkel később jelent meg, ráadásul nem túl olcsón. A floppyba zárt világból nemigen volt kiút, legfeljebb merevlemezek hordozásával, később mobil HDD-fiókokkal vagy túlformázott floppykkal (2m.com – ez itt most egy hajlékonylemez túlformázó utility neve és nem weboldalé).

Jelenkori DOS-felhasználó floppykkal – ugyanazt eszi, amit mi

Egyértelműen nehézkesebben dolgoztunk vagy szórakoztunk annak idején és nem volt még MP3-lejátszó, mobil, okostelefon, PDA sem, viszont volt tamagocsi. A piac változatos, szép számmal akadnak jelentős márkák, cégek, nem koncentrálódik minden bevétel néhány gyártóra. Könnyen meg lehetett élni informatikából, tartalomgyártásból és az IT világ egy érdekes kavalkád volt, sok úttörőjellegű projekttel, munkával. Ráadásul az akkori reklámok picit sem (vagy legalábbis nem mind) unalmasak, lásd a MÜSZI-t

vagy az alábbi csodát. Hogy a mai kiforrottabb stílus megéri-e a feszesebb élettempót, azt már mindenki döntse el maga.

Ötletes és olykor furcsa reklámok jellemezték a hőskorszakot