Steve Keil egy rámenős amerikai üzletember, akit azért szerződtetett a Sciant nevű bolgár szoftverfejlesztő vállalkozás, hogy nemzetközi szinten is versenyképessé tegye a céget. Háromévnyi erőlködés után oly kétségbeesetté vált a balkáni országban tapasztalható frusztráló üzleti körülményektől, hogy úgy döntött, kihelyezi Vietnamba a vállalat alaptevékenységét. „Az a célom, hogy minden bolgár alkalmazottra négy vietnami jusson” – idézi az elképzeléseit leplezetlenül megfogalmazó menedzsert a The Economist. Ez egyébként igencsak nagy fordulat lesz a jelenlegi helyzethez képest, most ugyanis 150-en dolgoznak a cégnél Bulgáriában, miközben a vietnami iroda négy alkalmazottal működik.

Keil szerint a költségszint a termékek eladhatóságának kulcsmozzanata, és Bulgária – annak ellenére, hogy még mindig az egyik legszegényebb posztszocialista ország – egyre inkább elveszti e téren vonzerejét. A balkáni ország ázsiai versenytársainál, köztük a névleg még mindig szocialista országnak számító Vietnamban az adók elhanyagolhatók, a hivatalnokok ahelyett, hogy nehezítenék a vállalkozások életét, segítik azokat, és jól képzett, tettre kész alkalmazottjelöltek tömegei várják a jó munkalehetőségeket.

A két ország – a két régió – összehasonlítása megdöbbentő különbségeket tár fel. Vietnamban a vállalkozások nem fizetnek közterheket az 500 dollárnál kevesebb bérért foglalkoztatott munkavállalóik után, továbbá nyolc évig nem kell számolniuk nyereségadóval. Eközben Bulgáriában jelentős szociális és egészségbiztosítási járulékok terhelik őket, a vietnamihoz képest óriási, 15 százalékos nyereségadót kell fizetniük, és ami a legrosszabb, számottevő adminisztrációs nehézségeket kell leküzdeniük. A Sciantnál három teljes munkaidős dolgozó csak a misztikus állami statisztikai jelentésekkel foglalkozik, illetve igyekszik megszerezni a megfelelő pecsétet minden formanyomtatványra a lassan működő vámhatóságnál. Legalább két napba telik egy szállítmány vámolása, de Keilnek van olyan barátja, akinek a cége egyszer négy hónapot várt a vámügyintézésre.

Bár az új bolgár kormány létrehozott egy kifejezetten kis- és középvállalatokkal foglalkozó hivatalt, keveset tehet rövid távon az oktatás gyengeségeinek leküzdésére. A tanárok tudása idejétmúlt, és burjánzik a diplomaszerzésben a korrupció. A megfelelő tudású emberek hiánya krónikus – akárcsak bárhol másutt a kelet-közép-európai régióban –, miközben csak Ho Si Minh-város egyetemei több informatikus szakembert bocsátanak ki évente, mint Bulgária összes felsőoktatási intézménye. (Ezt a tényt csak némileg szépíti meg, hogy Vietnam sokkal nagyobb lélekszámú ország, mint Bulgária.)

Az egyetlen megmaradt előnye Kelet-Közép-Európának Délkelet-Ázsiával szemben, hogy közelebb van Nyugat-Európához. Az erőforrás-kihelyezés olyan mindennapivá vált, hogy lényegében árucikknek tekinthető, amelynek ára beépül a termékek értékébe. Ezt az egyesült államokbeli informatikai cégek tudomásul vették, és nem igazán csinálnak ügyet abból, hogy egyes részlegeik vagy a beszállítóik a világ mely részén találhatók, hol dolgoztatnak. Csak az számít náluk, hogy mit mennyiért lehet megkapni. Ezzel szemben a tradicionálisabban gondolkodó, tevékenykedő európai vevők számára még viszonylag újdonság az outsourcing, ezért ha például valami gondjuk akad, akkor szeretik azt személyesen megoldani, és ebből a szempontból nagyon nem mindegy, milyen messzire kell utazniuk a menedzsereknek. Ebből következően Keil becslése szerint egy kelet-közép-európai cég 20 százalékkal drágábban dolgozhat, mint egy délkelet-ázsiai – ezt még lenyelik a nyugat-európai vevők, cserébe azért, hogy közelebb van. Ez az az árrés, amelyet nem szabad átlépnie Bulgáriának, mert ha igen, végleg elveszti versenyképességét.