IT café: Jól ismert vagy arról, hogy tevékenységeid köre igencsak változatos – és mindet szenvedéllyel csinálod. Eszményed egyfajta „modern reneszánsz embernek lenni?”
Képes Gábor: Szerintem minden értelmiségi ember eszménye ez – és nekem kicsit a működésmódom is, sokfelé figyelek, sok, látszólag különböző forrásból merítek –, és néha távolinak tűnő pontok között is találok kapcsolódásokat. Egy korábbi riport során ragadt rám a „reneszánsz ember” kifejezés – és mivel túlzónak tartom, kicsit kényelmetlen is számomra. Egy bölcsész alapvégzettségű, érdeklődő ember vagyok csupán, akinek van néhány fontos témája. Az egyik legfontosabb ezek közül a magyar informatikai örökségre való figyelemfelhívás.
A Neumann Társaság láthatóan kiemelkedő szerepet tölt be az életedben. Hogyan vezetett az NJSZT-hez az utad?
Kovács Győző léptetett be, egész pontosan 2001. szeptember 11-én. Remélem a tragikus dátum ellenére azért alapvetően jótékony hatással vagyok erre az 1968-ban alapított egyesületre. Az NJSZT-t az általam gyerekként sokat forgatott Mikroszámítógép Magazin révén ismertem meg, megtetszett, hogy tudós, a területükön úttörő kutatók sugározzák szét az ismereteiket – és a közösség nyitott akár a legfiatalabbak számára is. Kovács Győző beszélt rá arra is, hogy 2003-ban, a Neumann centenáriumi év számára kölcsönadjam a 12 éves koromtól, 1992-től összeállított magángyűjteményem darabjait a centenáriumi kiállításra. Az intézményközi együttműködésre jellemző, hogy a kiállítást a Neumann Társaság és az akkor még létező Országos Műszaki Múzeum szervezte, de a Természettudományi Múzeumban valósult meg. E nagy esemény kapcsán már a kiállításrendezésben is részt vettem, majd szintén 2003-ban saját koncepció alapján is rendezhettem egy mikrogép-történeti tárlatot, az Informatikai és Hírközlési Minisztérium Dob utcai irodájában.
A kiállításrendezés a kedvenc elfoglaltságod?
Fontosnak tartom, mert kész fejlődési íveket, jó háttértörténeteket lehet bemutatni így. 2004-től az Országos Műszaki Múzeumban, majd jogutódjánál, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban kezdtem el felnőtt pályámat, egészen 2014-ig. Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet főigazgatótól nagy szakmai szabadságot és bizalmat kaptam (utólag látom, ez mekkora ajándék volt), így komoly kutatást és gyűjteménygyarapítást tudtam véghez vinni, a Menő üzletember című kiállításom (a hordozható elektronikák története) és az Űrhódító című tárlatom kapcsán (a videójáték története). Ennek köszönhető, hogy a Műszaki Tanulmánytárban most van Apple Lisa (ráadásul az 5.25-ös floppyval rendelkező verzió) vagy hogy leltárba került a tamagocsitól a flippergépig és az arcade automatáig egy sor olyan műtárgy, amelyet a korábbi muzeológia nem tartott elég komolynak. Szerintem nincs annál komolyabb dolog, mint amikor a társadalom kultúrafogyasztási szokásait, szórakozását és művelődését totálisan átalakítja a technikatörténet egy tárgycsoportja. Az Űrhódító kiállítást közel százezren látták, ehhez egy olyan épület is kellett, mint a Közlekedési Múzeum azóta lebontott együttese. Szintén népszerű tárlatunk volt a DOStalgia, idén pontosan 10 éve, az IBM PC és az Intel történetéről – Nagy Károllyal azóta ügyködünk közösen is számos projektben.
Képes Gábor
1980-ban született Budapesten. Volt a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum osztályvezető főmuzeológusa, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum főosztályvezetője, most a Neumann Társaság marketingigazgatója. 2014-ben informatikatörténeti publikációs tevékenységéért Kemény János-díjat kapott. Eredeti végzettsége bölcsész, négy verseskötete és tíznél több sci-fi tárcanovellája jelent meg.
Ma is kutatod ezeket a „műtárgyakat”?
Hébe-hóba igen. Évek óta a személyi számítógépes közösség forrásvidéke foglalkoztat. Simonyi Endre és a számítógép-építő közösség. A logikai játékokat elektronikusan vagy korábban, elektromechanikusan megvalósító automaták. A programozható zsebszámológépekre készült játékprogramok. Csak hogy néhány példát említsek.
Mivel foglalkozol a társaságnál?
Itt is részben múzeumfejlesztéssel. A Neumann Társaság 2013 óta egy gyönyörű, kétszintes állandó kiállítást működtet Szegeden, a Szent-Györgyi Albert Agorában. A tárlatot Marina von Neumann-Whitman, Neumann János lánya nyitotta meg. A tárlat rendezésében is részt vehettem, egy csodálatos tanácsadó testület részeként. Kisebb megszakítással 2016 óta főállásban is a Neumann Társaságnál dolgozom, 2020-ig főmunkatársként, 2021-től marketingigazgatóként. Jó pár időszaki kiállítást is módom volt társítani a nagy kiállításhoz, például a robotika történetéről (MI és a robot), és Nagy Károly barátommal közösen számos népszerű témában. Idén Megyery Károly kollégám rendezett csoda szép tárlatot Telefónia címmel, én csak „meghangszereltem”, írtam hozzá egy kísérőtanulmányt az Élet és tudományba, az izgalmas, működő tárgyak (vezetékes telefonok és telefonközpontok) mögötti történetet, narratívát keresve.
Az örökség témát a Társaságnál egy remek szakosztály is képviseli, az Informatikatörténeti Fórum. Ma már hatalmas mennyiségű információt gyűjtöttek össze az informatikatörténetről. Ők az igazi reneszánsz emberek: nyugdíjas vezető informatikusok, akik vérbeli digitális bölcsésszé képezték magukat. Ebbe az önkéntes körbe elkelne a fiatalítás és a segítség.
Kikkel lehetne fiatalítani a szakmai közösséget?
Szeretném, ha a most nyugdíjba vonulók és a friss nyugdíjasok elmesélnék, milyen volt a PC-ket elterjesztő GMK-kban, szövetkezetekben a munka – hiszen a nagy informatikai intézetekről, vállalatokról már több tudásunk van. A rendszerváltás utáni sikertörténetek is érdekesek lehetnek: világcégek megjelenései és a magyar hozzátétel. És a fiatalabbakat említve: rengeteget lehetne tanulni azoktól a gyűjtőktől, akik elképesztő részlettudás birtokosai – és kiterjedt párbeszédet folytatnak a közösségi médiában: mondjuk házi számítógépek, mobiltelefonok kapcsán vagy felhasználói közösségekről. Persze tudom, hogy az informatika sem csak „végkészülékekről” szól – és a kutatás sem csak az informatikusok privilégiuma. Várjuk a történész kutatókat is, hogy a kis részletek alapján megmutassák a rendszert.
Mivel foglalkozol a Neumann Társaságnál még?
Az egyesület nemcsak a múlttal, az örökséggel foglalkozik, de a digitális kompetenciák mérésével- és minősítésével, tehetséggondozással, szakmai fórum biztosításával is. Mindennek a láthatóvá tétele a feladatom. Vagy hallhatóvá tétele, mert gyakran vagyok rádióműsorok vendége, a rádiózás egyébként titkos szenvedélyem. Illetve most már nem titkos…
2023-ban ismét Neumann Jánost ünnepeljük majd (Neumann120), érdekes lesz visszatekinteni erre a 20 évre számomra is.
Az írásra mennyire marad időd?
Alaposabb informatikatörténeti tanulmányokra kevesebb, mint szeretném, mert az nagy rákészülést igényel. Szépirodalmi munkákra pedig munkaidőn kívül – persze egy költeményhez sem csak ihlet kell, az üzenetét és a formáját is sokat csiszolgatom. Négy versem és egy Tandori Dezső utolsó kötetéről írt recenzióm vár megjelenésre az Ezredvég folyóiratban; Várai Artúr grafikus pedig egy vagány, szürreális képregényt rajzolt az egyik tárcanovellámból – reménykedem, hogy a Galaktikában láthat majd napvilágot. Informatika ide vagy oda, a nyomtatott folyóiratoknak és az azokban való publikálásnak különös jelentősége van számomra. És ha választhatnék egy helyet, ahol az időmet töltöm: egy könyvtárat választanék. Érdemes egy korszakváltás során a korábbi kor értékeinek is megőrizni a méltóságát – a tartalmas, kellemes, elmélyülést biztosító helyeknek, találkozásoknak és a közösségeknek mindig kell lehetőséget biztosítani. Ezért fontos számomra a kultúra és a civil szféra.
Az interjúsorozat rendje az, hogy az aktuális beszélgetőtárs javasolja a következőt. Te kit ajánlanál?
Erdősné dr. Németh Ágnest, hogy ne csak a múlt emlékeiről, de a jövő nagy programozóiról is beszéljünk, hisz ő diákolimpikonokkal, tehetséggondozással foglalkozik. És fontos, hogy egy női informatikus példakép – egy tévesen „férfiasnak” tartott tudományágban.
