Az Európai Unió Bírósága tegnap egy olyan jogértelmezési határozatot hozott, mely szigorú és merev kijelentéseivel akár nagyon komoly alapot is adhat arra, hogy pl. a torrentezést illetően számos tagország, így Magyarország mindeddig viszonylag liberális gyakorlatát egy sokkal szigorúbb szabályozás váltsa fel.

A meglehetősen bonyolult, szikár jogi nyelven megfogalmazott döntés értelmezése előtt érdemes áttekinteni, hogy pontosan mi is történt, milyen szövegről van szó, ki hozott határozatot és miért. Már előzetesen jelzem, hogy a szöveg értelmezéséhez sok segítséget kaptam a magyar Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgatójától, Tóth Péter Benjamintól, akinek álláspontját a cikk második részében részletesen is ismertetni fogom a megfelelő helyen.

Mire való az Európai Unió Bírósága?

Az Európai Unióban (EU) az Európai Parlament (EP) elfogad a tagállamokra nézve kötelező irányelveket, kvázi jogszabályokat, amelyeket a tagállamoknak bizonyos keretek között a saját jogrendszerükbe implementálniuk kell, törvénykezésüket a direktívák elfogadása után ezekhez kell adott területeken szabniuk. Ám mivel a való élet sokkal bonyolultabb, mint a szabályozások, igen gyakori eset, hogy az egyes államok egyes bíróságai – akár a legfelsőbb szinten is – nem tudják egy-egy konkrét ügy kapcsán megfelelően, felhasználhatóan értelmezni az irányelv szövegét, és ilyenkor az Európai Unió Bíróságához fordulnak iránymutatásért. (Ez a gyakorlat egyébként egy adott államon belül is gyakran megesik, és ilyenkor a helyi bíróságok az adott országon belüli legmagasabb állású jogászi testületet kérik meg jogértelmezésre.)

Az Európai Bíróság ilyen esetekben megvizsgálja az adott tényállást, majd az összes számba jöhető uniós irányelv végignézése után értelmezve kiad egy állásfoglalást, amely igyekszik világossá tenni a helyzetet. Fontos megjegyezni, hogy ezek a határozatok nem döntések az adott nemzeti bíróságok előtt zajló ügyekben, „csak” értelmező iránymutatások, a konkrét ítéleteket a nemzeti bíróságok hozzák meg. Ugyanakkor a felmerülő kérdésben kialakított álláspont, határozat a továbbiakban, illetve a többi tagállamra is érvényes, magyarul: ha azt kérdeztétek, mi a lopás, és mi megmondtuk, akkor mostantól mindenkinek így kell értelmezni a lopás fogalmát. Emellett még egy fontos – jelen esetben különösen fontos – szerepe van a döntéshozatalt megkönnyítő határozatoknak: a jogalkotás folyamatát, az esetleges későbbi változtatásokat is erőteljesen befolyásolhatják.

A kérdés: lehet-e legálisan torrentezni?

A tegnap kiadott határozat alapját egy holland kereset adja. Az ottani ügyben egy helyi, adathordozók kereskedelmével foglalkozó cégcsoport pereli a helyi közösjogkezelőt. Előzményként tudni kell, hogy Hollandiában hasonló a helyzet, mint Magyarországon: a magáncélú másolást a törvények engedik, ám a jogtulajdonosok kárpótlása érdekében gyakorlatilag az összes, elektronikus adat tárolására szolgáló eszközre kivetnek egy megszabott illetéket, majd ezt az összeget a jogkezelő kapja meg. Az ACI Adam és társai versenyhelyzetben vannak olyan közeli országok cégeivel, ahol kisebb mértékű a jogdíj, így sokan onnan szerzik be az adathordozókat (ez a helyzet Magyarországon is ismerős lehet). Épp ezért a vállalkozás egy ügyes – véleményem szerint a fogyasztóvédelem populista álcájába burkolt – húzással azzal az indokkal perelte a holland jogkezelőt, mely szerint méltánytalan úgy kiszámolni a jogdíjakat, mint ha minden egyes adathordozót megvásárló ügyfél illegális tartalom tárolására használná az eszközét. Ehelyett, mondják, a kivetendő jogdíj meghatározásakor csak azokat kellene figyelembe venni, akik valóban illegális forrásból származó tartalmakat tesznek az adathordozókra, vagyis sokkal kisebb mértékű, az illegális tartalmakat felmásolók arányához szabott jogdíjat tartanának méltányosnak.

E konkrét ügy a hollandok számára talán érdekes, de számunkra és az unió többi polgára számára sokkal fontosabb az indoklás, melynek igen kemény kijelentései az egész EU, illetve a készülő, jelenleg is vita alatt álló szerzői jogi reform szempontjából meghatározóak lehetnek.

Az indoklásban ugyanis a bíróság értelmezi a szerzői és szomszédos jogokról szóló irányelvet, annak alapfogalmait és célját, és ezek alapján tesznek igen sarkos kijelentéseket.

Az egész szövegből látható, hogy az Európai Bíróság kevéssé hajlik a praktikus és a jelen helyzetet figyelembe vevő megoldásokra, szinte drákói szigorral fogalmaznak a magáncélú másolást illetően. A bonyolult, nehezen értelmezhető szöveg két kulcsmomentumát emelem ki az alábbiakban.

Nem tolerálható az illegális tartalom másolása

Az EU jó néhány országában terjedt el az a modell, amelyet mi magyarok is ismerhetünk: a jogkezelők lemondtak az illegális másolás (a net világában jórészt: letöltés) üldözéséről, a magánfelhasználók kriminalizálásáról, inkább az érintettekkel folytatott tárgyalások után, valamint a kormányzatok és a cégek bevonásával egy „átalánydíjas rendszert” alakítottak ki. Ennek következtében gyakorlatilag minden adattárolásra alkalmas eszközre kivetnek illetéket, ezt az összeget továbbosztásra a jogkezelők kapják meg, és ennek fejében a nem kereskedelmi célú többszörözést, másolást (neten: letöltést) az audiovizuális tartalmak esetében nem üldözik, nem lépnek fel azok ellen, akik másolnak, torrenteznek stb.

E döntések mögött az a belátás állt, hogy egyrészt lehetetlenség a mai technológiai körülmények között meggátolni az illegális terjesztést, másrészt pedig az, hogy roppant problematikus helyzetek állhatnak elő – mondjuk akkor, ha bizonyítani kellene, hogy egy letöltő valóban tudatosan jutott illegális forrásból egy adott tartalomhoz (vö. ártatlanság vélelme). Ugyanakkor egy ilyen átalánydíjas megoldás mégis jelentős összegeket juttathat az alkotók érdekeit képviselő szervezetekhez, folyamatosan és biztosan – míg a kriminalizálás során ilyesmiről aligha eshetne szó, hiszen ott egyenként, esetről esetre kellene bizonyítani a törvénysértést, majd behajtani a kártérítést.

Nos, a mostani bírósági döntés alapelvként szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy a többszörözés joga fölötti rendelkezés a jogtulajdonosé: „Ennélfogva a Bíróság úgy találja, hogy nem fogadható el az olyan nemzeti szabályozás, amely nem tesz semmilyen különbséget a jogszerű forrásból készített magáncélú másolatok és a hamis, illetve hamisított forrásból készítettek között.”

Ez roppant súlyos, komoly következményekkel járó kijelentés. Azt jelenti ugyanis, hogy léteznie kell legalább egy, a másolásokat kontrolláló testületnek, szervezetnek, hatóságnak stb., aki eldönti, hogy az adott polgár jogszerűen másolt-e vagy nem. Még egyszerűbben: a magáncélú másolás csak – és csakis – azt jelenti, hogy egy jogszerűen megszerzett tartalmat többszörözhetünk: mondjuk vettünk egy DVD-t, akkor azt; letöltöttünk egy online boltból egy zenét, akkor azt stb. Minden más esetben jogszerűtlen, így büntetendő a másolás (letöltés).

Lehetnek kivételek, de hogyan?

A fönti kemény alapállást némiképp enyhíti a határozat, amikor kimondja, hogy a tagállamok alkalmazhatnak kivételeket a szabály alól, ám a kivételezés is szigorúan kötött – és itt jön második nagy pofon: „Márpedig az a nemzeti szabályozás, mely nem tesz különbséget a jogszerű vagy jogellenes magáncélú másolatok között, nem biztosítja a magáncélú másolatra vonatkozó kivétel megfelelő alkalmazását. Azon körülmény, mely szerint nincs semmilyen alkalmazható műszaki intézkedés, mely a jogellenes magáncélú másolatok készítése ellen küzdene, nem kérdőjelezheti meg e megállapítást.”

Magyarul: netről, torrentől csak akkor készíthető másolat (letöltés), ha a felhasználó jogosult a tartalom birtoklására – nincs az, hogy letöltöm az HBO által birtokolt Game of Thrones soron következő epizódját (esetleg, ha van HBO-előfizetésem). A második rész pedig: a bíróságot nem érdeklik a műszaki kifogások, a jogellenes letöltés az jogellenes letöltés, és kész.

Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy valóban jogszerűtlen azokkal a vásárlókkal is szerzői jogdíjat fizettetni, akik nem használják az adott adattárolókat illegális tartalom tárolására.

Összegezve

Az Európai Unió Bírósága a holland ügy értelmezésekor gyakorlatilag azt mondta ki, hogy mindazok az országok, ahol a törvénykezés, a hatóságok és a közösjogkezelők az átalánydíjas, a minden forgalmazott hordozóra kivetett illeték alapján gyakorlatilag szabad letöltést, másolást biztosító gyakorlat mellett döntöttek, jogszerűtlenül, az uniós irányelvvel nem összeegyeztethető módon jártak el, hiszen a privát másolás csak akkor engedélyezett az értelmezésük szerint, ha az adott felhasználó már fizetett az adott tartalomért a jogtulajdonosnak.

Nem eszik olyan forrón a kását

A már korábban említett Artisjus-szakértő, Tóth Péter Benjamin óva intett attól, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyünk a bírósági határozat alapján. Egyrészt azért, mert az unióban épp kidolgozás alatt áll a szerzői jog reformja, ahol a most elemzett döntés ugyan fontos tényező lehet, de korántsem az egyetlen súlyos érv. Másrészt azért, mert egymással versenyző koncepciókról van szó, és a széles körben elterjedt – véleménye szerint a valós helyzethez sokkal inkább alkalmazkodó – átalánydíjas elképzelésnek igen sok támogatója van a jogkezelők között is. A jogász szervezete nevében határozottan kijelentette, hogy az Artisjusnak továbbra sem szándéka a felhasználók kriminalizálása, sokkal inkább a jelenlegi rendszer fenntartása és finomítása a céljuk – amelyet megerősít a nemrég elfogadott, a torrentezést még inkább megengedően szabályozó törvény is.