Tavaly adtunk hírt arról, hogy az EU zöld utat biztosított a távközlési Nagy Testvér törvénynek, ám a legutóbbi híradások szerint nagy birkózás folyik az Európai Unió különböző kormányzati tisztségviselői között, mivel azok az országok, akik a javaslatok mögött álltak, akik az internetes tartalmak és kommunikáció szigorúbb ellenőrzését kívánták elérni, a törvények életbe lépése után folyamatosan konfrontálódnak az intézkedések ellenzőivel. A szigorításokat támogatók – legfőképpen épp az elmúlt évtizedekben a személyiségi jogok és a demokratikus berendezkedés mintaállamainak tekintett Németország és Hollandia –, arra hivatkoznak, hogy a világban egyre fokozódó terrorveszély elengedhetetlenné teszi a szorosabb kontrollt, mely mind az internetszolgáltatókat, mind a telefoncégeket érintené.
Ám az európai hagyomány – szemben az ellenőrzést sokkal türelmesebben viselő amerikai társadalommal – roppant érzékeny a magánszféra sérthetetlenségére. Graham Cluley például, a londoni Sophos tanácsadó cég vezető elemzője úgy véli, hogy a jelenlegi szigorító törekvések hatalmas ellenállásba fognak ütközni, mert – hiába a valós terrorveszély – az európai polgárokban (legalábbis a nyugati részeken élőkben – a szerk.) még mindig eleven annak a tudata, hogy őseik századokon át, kínkeservesen, rengeteg véráldozattal jutottak el a személyi szabadságjogok jelenleg általánosan érvényes rendszeréig. Cluley szerint az vitathatatlan, hogy a világ társadalmait fenyegető terrorveszély ellen fel kell lépni, ám a bevezetendő általános, súlyozatlan, az internetes és távközlési szektor egészét mérlegelés nélkül sújtó intézkedések, melyek az eddig megszerzett jogok fenntartására a legkisebb garanciát sem nyújtják, valójában az orwelli rémálom megvalósulását jelenthetik.
A közelmúltban elfogadott uniós adatmegőrzési törvényt (mely a telefonhívások és az internetes akciók adatainak tárolását írja elő) sokan bírálták, mert e szerint legkésőbb 2009-től (a határozat 18 hónapot adott még tavaly év elején a bevezetésre) a szolgáltatóknak 6–24 hónapig tárolniuk és elérhetővé kell tenniük az internetes felhasználók neveit és adatait, beleértve a webalapú e-mail címeket is – s ez már sokakat megrettentett.
Kritikus elemzők felhívják arra is a figyelmet, hogy a nagy lendülettel elfogadott törvény a részletekbe nem megy bele, s ebből még számos konfliktus adódhat. Például a webalapú e-mail szolgáltatások esetében (mint például a Gmail vagy a Hotmail), a szolgáltató csak a felhasználói nevet és a jelszavat kéri regisztrációhoz, a valódi nevet és a valós címet nem. Egy másik ellentmondásra Simon Hania, egy holland internetszolgáltató vezetője mutatott rá: ha tudják is azt, hogy a fizetős e-mail postafiók esetében ki állja a számlát, azt viszont nem kötelesek kiszolgáltatni, hogy azt valójában ki használja.
Ám az Unió törvényét már meghozta, s az ellenőrzést mindig kedvelő politikai szféráról nehezen elképzelhető, hogy – különösen az egész világot mindinkább beborító terrorhisztéria következtében – meghátrálna a jogvédők tiltakozásának nyomására.
