Négy év alatt úgy tanult meg magyarul és tette le a felsőfokú nyelvvizsgát Steward Oldroyd, a T-Systems Hungary Angliában született ügyvezető igazgatója, hogy nem járt nyelvórákra, "csak" azt használta, ami itteni munkája közben ráragadt. Interjúnk során nyugodtan használhattunk szlengnek minősülő szavakat is.

–Ha valakinek angol az anyanyelve és Nagy-Britanniában született, továbbá az informatika a szakmája, az előtt nyitva áll az egész világ. Hogyan került ön mégis pont Magyarországra?

– Nem ezt terveztem "kisgyermekként", illetve "ifjúságom hajnalán", hogy a szokásos közhelyekkel éljek, hanem egyszerűen így alakult. 22 évesen, még egyetemi hallgatóként, majd a Hoskyns Group munkatársaként rövid ideig Szaúd-Arábiában dolgoztam. Informatikusként egy ottani projektben vettem részt, és amikor annak vége lett, úgy gondoltam, továbbra is valahol külföldön szeretnék munkát vállalni. A cégnél Nigériát, Líbiát, Szudánt és Magyarországot ajánlották, ezekben az országokban tudtak volna foglalkoztatni. Kelet-Közép-Európáról akkoriban nem sokat tudtam, csak a szomszédok meséiből alkothattam képet a vasfüggönyön túli, kommunista országokról, amelyekben nincs megfelelő ellátás, a boltok polcai üresek stb., mégis úgy döntöttem, hogy Budapestre jövök. A Közel-Keletet szaúdi tapasztalataim alapján már ismertem, nem vágytam afrikai országba, no meg persze az is fontos volt, hogy innen –bár akkor még nem volt végig autópálya – Bécs, azaz a Nyugat mindössze néhány órai autóútra van.

– Hogyan gyűrte le a nyelvi nehézségeket?

– 1981-ben kezdem el Magyarországon dolgozni, eleinte havonta egy-két hetet töltöttem csak itt, majd 1982-ben költöztem Budapestre. Szerencsére jó a nyelvérzékem – úgy tanultam meg magyarul, hogy nem jártam tanfolyamokra, s 1985-ben ennek ellenére le tudtam tenni a felsőfokú nyelvvizsgát.

– Mégis, mi ragadta meg ebben az országban? Mi más itt, mint mondjuk a régió többi országában?

– Megszerettem Magyarországot, főleg Budapestet. Sokat voltam néhány közeli országban is, köztük Csehországban. Prágával összehasonlítva például – amely egyébként egy gyönyörű város – az itteni emberek barátságosabbak, megközelíthetőbbek. A lengyelek szintén kedvesek, de azt a társadalmat nagyon leültette az 1981-es válság és azt követő politikai patthelyzet. Magyarországon a nyolcvanas években sokkal liberálisabb körülmények között lehetett élni. Lengyelország előnye azok számára, akik a gazdasági életben akarnak karriert csinálni, hogy jóval nagyobb Magyarországnál (vagy Csehországnál, Szlovákiánál, Szlovéniánál) – az Európai Unió hatodik legnagyobb állama –, ami azért más dimenziót ad az ottani üzleti életnek.

– És mi nem tetszik itt?

– A túlságosan kiterjedt szürkegazdaság, az adócsalás természetessége, az, hogy le lehet, le kell fizetni a rendőrt, az orvost, hogy sok mindennek nincs szabott ára. Ez nem egészséges és nem európai jellemzője a társadalomnak – egy tisztességes, jó, kiszámítható adórendszerben nincsenek kivételek. Itt szinte csak kivételek vannak. Tudom persze, hogy mindennek fő oka a túlságosan magas közterhekben keresendő, elsősorban a béreket terhelő elvonások túlméretezettségében, de akárhogy is van, ezen változtatni kellene!

– Mi volt a feladata, amikor idekerült?

– A Medicor akkori informatikai rendszerének bevezetésében vettem részt. A cégem vállalatirányítási megoldása nagyon jó technológia volt, nyugodtan mondhatom, hogy az SAP-programok elődjének tekinthető, emellett meg volt az a különleges tulajdonsága, hogy működött az akkoriban itt használatos KFKI-hardvereken. A Medicor hatalmas vállalat volt a nyolcvanas évek elején, nyolc gyárában az injekciós tűktől a röntgengépekig mindent termelt, ami az orvosi ellátáshoz kell, és az egyedi termékektől a komplett kórházak szállításáig terjedő exportpalettával rendelkezett. Egy szóval lett volna értelme az átfogó informatikai rendszer használatának, ám ezt két körülmény is hátráltatta. Egyrészt tíz évvel a rendszerváltás előtt túl korán indult az akkori projekt: alig-alig lehetett összehozni a KGST-sajátosságok – a rubel- és dollárelszámolás megkülönböztetése, a sajátos, ilyen-olyan-amolyan adófajták stb. – és a nyugati technológia házasságát. Másrészt a vezető elvtársak nem igazán voltak érdekeltek abban, hogy áttekinthető legyen a nagyvállalat gazdálkodása, mert ez lehetetlenné tette volna az alkudozást a központi irányítással, és akkoriban – talán a fiataloknak ez új információ lesz – egy cég sikeressége azon múlott, hogy a működésére vonatkozóan milyen szabályozókat tudott kialkudni a gazdaságot irányító állami szervekkel.

– Mikor járt le ez a megbízatása?

– A projektnek 1985-ben lett vége. A saját cégem hívott haza, de úgy döntöttem, inkább itt maradok, és szabadúszó tanácsadóként kezdtem dolgozni különböző német, svájci, osztrák vállatoknak. Ez az időszak nagyon tanulságos volt abból a szempontból is, hogy főként vidéken, Nyíregyházától kezdve Pécsen át Hódmezővásárhelyig az ország lekülönbözőbb csücskeiben fordultam meg a feladataim kapcsán.

– Mikor kapott először vezetői feladatot is?

– Az ICL-nél 1989-ben. A tanácsadói munka mellett itt már az értékesítéssel is foglalkoztam, ráadásul nagyok jókor kezdtem ebbe bele, mert akkor indult az iparágban az az óriási pezsgés, amit a rendszerváltás, a COCOM-korlátok lebontása tett lehetővé. Később az Oracle itteni vállalatánál részese lehettem annak, ahogy a cég egy 38 fős kis "lerakatból" 200 munkatárssal dolgozó "rendes" leányvállalattá vált.

1999-ben magyar feleségemmel és három gyermekünkkel visszatértünk Angliába. Ennek az volt az elsődlegese oka, hogy szerettük volna, ha a gyermekeink megismerik az apjuk szülőhazáját is, még iskolás korukban eltöltenek ott néhány évet, még jobban megtanulják nyelvet. Meg kell mondanom, hogy 17 év után hazatérve kissé idegennek éreztem magam, olyan sokat változott a hazám kultúrája, hogy időbe telt, mire megszoktam. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy az árak nem kelet-közép-európaiak: abból az összegből, amiből itthon kényelmesen élhettünk, ott sokkal beosztóbban kellett gazdálkodnunk.

A következő kisebb meglepetés akkor ért, amikor 2002-ben visszajöttünk Magyarországra. Sokkal nehezebben tudtam állást szerezni, mint amire számítottam.

– Ekkor helyezkedett el a Graphisoftnál?

– Igen. Meg kell mondanom, hogy ezt a céget egy csodálatos magyar vállalkozásnak tartom, amelynek elsőrendű termékei vannak. Ugyanakkor mivel az exporttal, a külföldi leányvállalatokkal foglalkoztam, gondnak találtam, hogy azok a partnereik, amelyekkel a kezdeti időszakban megállapodtak – alapvetően külföldön élő magyarokról van szó –, talán ma már nem a legjobb választást jelentik, miközben a közös vállalkozási múlt, a megszerzett érdemek erős kötödést jelentenek a felek között. Ami személy szerint nekem hiányzott, az tanácsadói, szoftverrendszer-bevezetői munka volt. A Graphisoft fő terméke egy ötvendolláros dobozos program, ezt kellett értékesíteni – ehelyett kerestem és végül találtam más munkát az IBM-nél, ahol a kormányzati kapcsolatokért felelős vezetőként alapvetően lobbiznom kellett azért, hogy például a készülő rendeletek kedvezőek legyenek a megbízóm számára, kapjanak állami támogatást az itteni beruházásaikhoz stb.

Ezt a munkát cseréltem le azután az idei év elejétől a T-Systems vezérigazgatói posztjára, ami több szempontból is jó váltás volt. Először is a lobbista magányos farkas, míg vezetőként csapatban dolgozhatom, csapatot építhetek. Másodszor bár ez a német vállalat egy 24 országban jelen lévő multi, azért nem olyan globális óriás, mint az IBM vagy az Oracle, így magyar leányvállalatának viszonylag nagy önállósága van, aminek köszönhetően én is nagyobb felelősséggel és kezdeményezési lehetőségekkel dolgozhatom.

– Mi különbözteti meg a magyar üzleti életet a nyugatitól?

– Mivel aktív pályafutásom zömét itt töltöttem, nem tudok átfogó áttekintést adni erről. Szaúd-Arábiában egy olajipari óriáscég elzárt világában dolgoztunk, amelyre nem hogy az ottani öltözködési stb. szokások nem voltak érvényesek, de még csak nem is a helyi lakosság körében éltünk, mert a cég telephelye város volt a városban. A hároméves angliai tartózkodásom után visszatérve az volt feltűnő, hogy a korábbinál sokkal többen beszélnek valamilyen szinten angolul Magyarországon. Ami talán itteni sajátosság, az az, hogy sok vevő nem igazán figyel oda a partnere érdekeire. Egy hosszú távú kapcsolatban fontos az is, hogy az eladó is jól járjon, nem érdemes a kezdeti időszakban kierőszakolni a lehető legkisebb árakat, mert ha az eladó nem jár jól, az aláássa a kapcsolatot, aminek a végén mindenki kárát látja. Egy másik érdekes sajátosság, hogy itt feltesznek az emberek olyan kérdéseket, amilyeneket máshol soha.

– Megkérdezik szinte idegenektől is, hogy mennyit keresnek, nem?

– Ez inkább a nyolcvanas években volt jellemző. Manapság az fordulhat elő, hogy például egy társaságban valakiről kiderül: van egy négy-, egy nyolc- és egy tizenhat éves gyereke. Ekkor valaki biztosan megkérdezi: és egy anyukától?

Egyébként az magyar menedzserek és a nyugatiak között ma már lényegében nem látok különbséget, amit az is igazol, hogy a külföldiek nagyon jól, otthonosan érzik itt magukat. A vállalati kultúra terén még van mit fejlődni, például az anyagoknak időben el kell készülniük, el kell kerülni, hogy a vezetőket kellemetlen meglepetések érjék stb.

– Mit csinál szabadidejében a három gyerek mellett?

– Nos, velük valóban elég sok időt töltök, így emellett és a munka mellett nem sok időm jut más szabadidős elfoglaltságra. Egy héten egyszer mindenképpen elmegyek tollaslabdázni, és imádok síelni, úszni és utazni. A tollasozásra négy évvel ezelőtt szoktattak rá a barátaim – nagyon fontos ebben is és más hobbijaimban is, hogy jó társaságban töltsem el a szabadidőmet.