Új hozzászólás Aktív témák

• #52 Lajti tag Vakegérke #51

  Új Válasz 2008-10-10 21:19:07 #52

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Lajti

  tag

  válasz Vakegérke #51 üzenetére

  Hittől függően, Isten választott nekem családot, vagy pl. én választottam magamnak. Bizonyos értelemben szerencsésen, bizonyosban nem. Történt sok, nagyon sok jó gyerekkoromban és nagyon sok rossz. Szerencsére szüleim mindketten nagyon szeretnek, de ezt sajnos csak édesanyám tudta kimutatni, én meg mint írtam, meglehetősen érzékeny vagyok. Innentől kezdve lehet sejteni a történetet... Sok év telt el, mire rájöttem, szegény apukám mennyi rosszat adott, és megintcsak sok, mire rájöttem, mégis minden tőle telhetőt megtett.
  30 vagyok. Hogy ez fiatalnak számít-e vagy idősnek, azt hiszem felfogás kérdése. Én úgy gondolom, előbb is rájöhettem volna sokmindenre: Sok éven keresztül (a huszas éveimben) szerintem csak úgy léteztem a vakvilágba. A sors iróniája, hogy akkor kezdtem el élni, amikor úgy éreztem, mindent elvesztettem ami fontos volt számomra (ahogy elnézem, ez a legtöbb esetben így van, és nem csak velem, hanem egyszerűen így működik a világ). Jó lett volna/lenne együtt lenni a leányzóval (aki immáron nem leány), de tudom, nem tudnám -most még- megadni neki, amire vágyik. Az Ő számára egy baba volt a legfontosabb (bár tudom, nagyon szeretett/szeret), és most talán egy nyugodt családi élet.
  Számomra egy dolog volt mindig is igazán fontos, akár tudtam róla, akár nem: megtalálni önmagam. Nekem sosem volt elég, ha láttam egy filmet, ami jó érzéssel töltött el vagy lenyűgözött, ha nem értettem a tudatommal/eszemmel, mi is történt. Ha nem tudtam, nem éltem át, akkor csak volt egy jó élményem, ami elszállt és ennyi. A barátaimnak ez megfelelt, sosem értettem, miért, és ők sosem értették nekem miért nem.
  Kamaszkorom, vagy még régebb óta majd' minden éjszaka rémálmaim vannak. Ezeket ne úgy képzeld el, mint a klasszikus szörnyes-üldözős rémálmokat, csak én hívom így. Legnagyobbrészt szituációkban vagyok emberekkel vagy nélkülük (csak a háttérben vannak), és ezek a szituációk okoznak nekem nagyon-nagyon kellemetlen érzéseket. Nemegyszer előfordult, hogy zihálva ébredtem az éjszaka közepén.
  Az álmaink megmutatják a problémáinkat, legtöbbször szimbólumokon keresztül. Én sokáig tudatosan nem is tudtam, mit álmodok, miért rossz, miért nem akarok lefeküdni, elaludni. Amikor rájöttem, rosszakat álmodok, akkor meg még nem tudtam mihez kezdeni velük. Ezt is tanulgatom mostanában, bár leginkább a lakótársam segít megfejteni őket.
  Nem könnyű így az élet, de hozzásegít, vagyis inkább kényszerít, hogy járjam az utam, bár mint a fentiekből látszik, önmagában még ez sem volt elég. Viszont most már tökéletes arra, hogy egyfolytában figyelmeztessen, még nem értem el önmagam.
  Akár játszom a számítógépen, akár filmet nézek, dolgozom, mindig csak azt érzem, valójában nincs annál fontosabb dolog, jobban legyek, önmagam legyek. Van végre egy egész jó állásom, ahol elvileg azt csinálhatom, amihez értek és amit szeretek, de az az igazság, sokkal szívesebben foglalkoznék emberekkel (hogy általuk megismerhessem magam). Sajnos ebből nem lehet megélni (pszichológus ugyanis nem akarok lenni, én ezt a témát más irányból közelítem).
  A lakótársam (hozzám hasonló korú lány) most együtt van egy pasival és nagyon jól megvannak, beszélgetnek (semmiről), néha nézik a tévében az értelmetlen filmeket, egyszerűen együtt vannak. Egyrészt irigylem őket, másrészt borzalmasnak találom azt, hogy ennyire nem csinálnak semmit ami (szerintem) fontos lenne az életben, különösen, hogy a leányzót meglehetősen okosnak és tapasztaltnak tartom lelki téren. Persze igazából én sem vagyok sokkal jobb, csak máshogy "cseszem el" az időmet, de ezt legalább tudom, és tudom, hogy előbb-utóbb ez végetér.
  Szóval, itt látom magam előtt a példát, hogyan nem szabad élni, hogyan nem szeretnék és nem tudnék most már élni, ugyanakkor tartok tőle, exemnek nagyjából szintén ennyi vágya van; ez pedig mint írtam, nekem nem elég. Hiába szeretem, hiába szeret kicsit még mindig, most, az eddig eltelt évek alatt és még egy ideig biztosan nem lennénk jó páros. Talán egyszer összefutunk még (sokszor álmodozom erről), bár gyanítom, ez a hajó már elúszott. A másik lehetőség, hogy nem ő volt az igazi, és majd elfeledem bánatom. Harmadik lehetőség számomra nincs. Ha önmagam is leszek majd, társ nélkül, gyermek nélkül én sem érzem értelmesnek az életem. Másrészt, meg bár néha picinyt kételkedem benne, mégis tudom megtalálom az igazit és élni fogok vele.
  Azt mondják, jó egy társ, de sokkal fontosabb, hogy ne legyen szükségünk rá. Nem kell nélküle élni, jó ha van, de tőle függjünk. Ha társ nélkül nem vagyunk egész emberek, akkor még van mit tanulnunk (nekem például). Ha úgy érzed, nélküle nem vagy egész, akkor függtél tőle. Ha egész vagy, csak nagyon fáj a hiánya, a szeretete, az más, attól még lehetsz boldog, miközben sírsz.
  Nem tudom, milyen érzés lehet mindörökre elveszíteni valakit, akit ennyi ideig szerettél, aki ennyi ideig szeretett (nem feledve az előző bekezdést). Nekem még mindig lehet reményem a találkozásra, bár arra inkább gondolni sem merek, most mással, másokkal volt és van, nem jó érzés nagy-nagyon-nagyon nem. Hogy melyikünk tragédiája nagyobb? Talán mindkettőnké.
  ...
  Akárhogyan is, egyrészt nincs azonnali gyógyír semmire, a lelki jólétünk pedig legfőképp tőlünk függ (persze azért jól jön egy kis segítség a nehéz időszakokban). Nem tudom, mit kéne érezned, de úgy vélem, a legjobb úton jársz, amin csak mehetsz. Igen, még akkor is, ha Ő már nincs veled. Amit most teszel, az, hogy elmondod másoknak élményeidet, tapasztalatodat, felébreszti az emberekben a szeretetet, és nem feledteti, kik is ők. A hozzáállásod, türelmed nem csak másoknak jó, hanem Neked is, hiszen megadod a lehetőséget, hogy felszínre kerüljön a valódi probléma, amivel már érdemes foglalkozni, ami által lehet fejlődni. Ez pedig, akárki problémája is, hosszútávon mindenkinek jó (ejj, de giccses lett ez).
  Neked csak azért lehet érdemes a fájdalmadban maradni, mert ez nem csak arra jó, hogy megtanuljunk érezni, hanem arra is, megtudjuk, mikor nyugodtunk már meg. Sokat gondolkodtam azon, elfelejtjük-e érzelmileg a velünk történteket. Szerintem nem, és nem is kell, hogy elfelejtsük, nem is szabad elfelejtenünk. De: nem szabad önsajnálatba menekülnünk sem (szerencsére Te nem tetted)! Az igazság valahol a kettő között van, egy keskeny kis úton, melyet úgy érzem sikerült megtalálnod. Azt viszont nem tudom, ez pontosan mi is, ehhez még sok-sok órát kellene beszélgetnünk (és még talán akkor se). Ne haragudj, hogy most nem tudtam irányt mutatni, szerettem volna, de ahhoz még idő, és ahogy írtam, még sok beszélgetés kell, az pedig, hogy maradjak a fájdalmamban, Neked talán nem szólt.

Új hozzászólás Aktív témák