Interjú

„Nem akarunk nagyra nőni” – mondja Gál György, az IBM-technológiákkal foglalkozó Polygon Kft. ügyvezetője, arra utalva ezzel, hogy az „összedobozolt” módon felépített nagyobb cégek szakmai-üzleti értéke sem magasabb, mint a részterületük minden eleméhez jól értő kisebbeké.

– Húsz évig dolgozott az akadémiai világban, mielőtt önálló céget alapított volna. Miért nem tette meg ezt korábban?

– Ha nem is léptem önálló útra a Polygon megalapítását megelőzően, azért nem volt ismeretlen számomra az üzleti gondolkodás, a kisvállalkozói lét. Már első munkahelyemen, a szegedi egyetem kibernetikai laboratóriumában is főként a szervezet szolgáltatási feladatainak megoldásával foglalkoztam. Az idősebbek bizonyára emlékeznek a bújtatott vállalkozás e formáira, a műszaki egyetem oktatóinak híres KK-munkáira, a közgázos tanárok vállalati szakértői tevékenységére stb., amelyek lényege az volt, hogy a tanszékek, kutatóintézetek külső megbízásokat vállaltak el pénzszerzés, főként a munkatársak fizetésének kiegészítése céljából. Az én dolgom saját intézményemnél főleg ezek szervezése, programozása volt – emellett megtartottam ugyan az óráimat, de nem írtam például doktori disszertációt. Akkoriban ennek ellenére nem tudtam elképzelni, hogy önálló vállalkozást indítsak, betagozódtam a korabeli társadalom alkalmazotti rendszerébe. Ezen némileg változtatott, hogy a nyolcvanas évek közepén egy társammal létrehoztunk egy vgmk-t, majd gmk-t (a fiatalabbak kedvéért: vállalati gazdasági munkaközösség – a szerk.), amely az Akadémiai Kiadó megrendelésére elektronikus levilágítással foglalkozott. Talán sosem lépek ki az egyetemről, ha az a rendszerváltás után nyitottabban viszonyul a munkatársai tudásának piaci értékesítéséhez.

– Ezek szerint az akkori időkben megszerzett szakmai tudása lett a későbbi cég tevékenységének alapja?

– Valóban a szegedi egyetemen tanultam meg a szakmát, ismerkedtem meg elsősorban az IBM technológiájával. Mint minden szakmabeli akkoriban, mi is együtt tanultunk a rendszerek fejlődésével, a nagygépes korszaktól a Commodore számítógépeken és az első hazai gyártású, majd IBM-kompatibilis PC-ken át a COCOM-lista felszabadulásával megjelent szerver-kliens alapú, hostokat és terminálokat tartalmazó rendszerekig. A szegedi egyetemen akkoriban nagyon jó csapat gyűlt össze, ez az intézmény volt a magyar számítástechnika egyik bölcsője. Másrészt persze ránk is igaz volt az akkori alaptétel, miszerint: kiválóak a magyar szakemberek, csak éppen képességeik és energiáik 90 százalékát az köti le, hogy egyáltalán működtessék a rájuk bízott rendszereket – míg nyugati kollégáik legfeljebb 10 százaléknyi figyelmet fordítottak erre.

– Visszatérve a cégalapítás előtörténetéhez: milyen konfliktus vezetett el ehhez?

– A COCOM-lista felszabadulása nyomán, jól ismerve az IBM technológiáját úgy véltem, a kutatóintézetnek nyitnia kellene a kék rózsás cég felé, velük együttműködve a piacnak, a vállalatoknak kellene értékesítenünk szaktudásunkat. Ennek nem igazán volt jó fogadtatása – volt, aki azt mondta, hogy privatizálni akarom az egyetemet –, amiből rájöhettem, hogy „házon belül” nem tudom megvalósítani az elképzeléseimet. A céget végül is pénzügyi oldalról az egyik akkoriban híres befektető, a Novotrade beszállásával alapítottuk meg, a szakmai alapokat pedig az IBM felkérésének eleget téve fektethettük le, akik a kilencvenes évek elején Magyarországon megjelent bankok, vállalatok által idehozott IBM-rendszerek támogatására kerestek partnervállalkozásokat. A Novotrade-et később magánszemélyek kivásárolták, akik azóta is munkatársként is dolgoznak a Polygonnál, technológiailag pedig az volt a legfőbb váltásunk, hogy a mainframe-ekről, a nagyszámítógépekről áttértünk a szerver-kliens rendszerekre. Végül is így mindent megvalósítottunk, amit korábban az egyetemen belül elképzeltünk.

– Hogyan kezelték a vidéki létükből fakadó problémát?

– Kezdetben rendkívül nehezen. A cégalapítás idején hónapokig úgy dolgoztunk, hogy a kollégáim beültek a Ladámba, feljöttünk Pestre, s amíg én az üzlettel foglalkoztam, ők az IBM itteni központjában tanultak. Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon informatikai vállalkozást csak Budapestről lehet irányítani, az ügyfelek nem értik meg azt, hogy ha szolgáltatójuk nincs elérhető fizikai közelségben. Később kialakult az a munkarendem, hogy keddtől csütörtökig vagyok a fővárosban. Ha valaki hétfőn szeretne velem találkozni, azt mondom neki, hogy nem jó, mert vidéken vagyok. Azt nem teszem hozzá, hogy ezt nem úgy kell érteni, ahogy elsőre hangzik. Ezzel együtt ragaszkodunk szegedi székhelyünkhöz, ott is lakunk, és fejlesztőközpontunkat is ott építettük ki, mert szerencsére ehhez a fajta munkához nincs szükség folyamatos jelenlétre a megrendelők közelében.

– Mi lehet a jövője egy ilyen viszonylag kis cégnek, mint az önöké? Felvásárolják?

– A felvásárlás ötlete a .com-lufi felfúvódásának idején felmerült ugyan, de a beolvasztásunknak inkább csak mérlegjavító jellege lett volna a vevőknél, így egy ilyen lépésnek nem lett volna igazi szakmai-üzleti haszna. Úgy gondolom, hogy addig, amíg saját részterületünkön, az IBM-technológiák átfogó ismeretében, azon belül is főleg a banki rendszerek komplex kezelésében kiemelkedő teljesítményt nyújtunk, addig van jövője a vállalkozásnak. A megrendelők díjazzák azt, hogy tőlünk egy kézből megkapják minden it-problémájuk megoldását. Másrészt mivel Magyarországon – szemben a nyugati világgal – nincs hagyománya annak, hogy az informatikai szolgáltatók egy-egy területre koncentrálnak, és ennek alapján, alkalmi koalíciókat kötve vállalják el a megbízásokat, nincsenek olyan specialisták a piacon, akik kihívást jelentenének nekünk.

– Így viszont nem tudnak kvázi osztozni az ügyfeleken, egymást bevonni a projektekbe, hanem vadkapitalista farkastörvények alapján dugdossák el egymás elől az ügyfeleket, nem?

– Kétségtelenül azt érzem, hogy minden versenytársunk el akarja venni az ügyfelünket ahelyett, hogy egymást kiegészítő tudásunk alapján osztoznánk a kiszolgálásán, sőt egymást ajánlanánk a részproblémák megoldására. Ezért aztán bizonyos fokig mi is kénytelenek vagyunk így gondolkodni. Ugyanakkor mi azzal akarjuk magunkhoz kötni a megrendelőket, hogy másoknál jobbak vagyunk abban, amihez értünk. Ennek alapján úgy látom, legalább további négy-öt évig biztosított a Polygon piaca.

– És mi van hazai informatikai középvállalatokkal, amelyek esetleg tőkeerősebbek önöknél, többféle szakértelmet tudnak felmutatni házon belül?

– Nem tartok az olyan összedobozolt vállalatoktól, amelyeket alaposan megnézve azt látjuk, hogy kisebb vállalkozásokra esnek szét. Ezek a részcégek nem jobbak nálunk. Nem akarunk nagyra nőni, mert amiben jók vagyunk, azt el tudjuk végezni így is. A létszámunk egyébként korábban volt 110 is, most 70 körül van.

– Eszerint mindent arra az esetleges körülményre építenek, hogy önöknél egy máshol nem megtalálható szakembergárda dolgozik?

– Hosszú távú munkatársi kapcsolatokat igyekszem kialakítani, még ha ez egyes menedzsmentiskolák szerint nem is jó, mert nem segíti a friss erők bevonását. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek nálunk fiatalok. Akik belépnek hozzánk, azok azt láthatják, hogy hosszabb távon tervezhetnek, nem kell elkötelezniük magukat valamilyen részterület mellett, mert a cégen belül is változtathatnak, ha azt szeretnék. Mindezt alátámasztja, hogy – mint említettem – a vállalkozásunk tulajdonosai egytől egyig, engem is beleértve, a mai napig részt vesznek a projektekben.

– Hogyan piheni ki ezt a kettős elkötelezettséget és a kettős – vidéki–budapesti – életmódot?

– Munkamániás vagyok. Ami azt illeti, a vezetői és a szakmai munka váltogatása tulajdonképpen a kikapcsolódás legfőbb formája a számomra. Azért igyekszem sokat lenni a családommal is, igaz, péntek este néha úgy kell hazarángatnia a feleségemnek. Szerencsére legalább nem Budapestről...

Komócsin Sándor – Napi Gazdaság