Edward Snowden nagy vihart kavart esete óta mindenki számára evidens, hogy az NSA igyekszik ott lenni majdnem minden (sőt, talán az összes) számítógépben, ami az Egyesült államokban (vagy inkább az egész világon) található. A napokban Michael S Rogers az NSA igazgatója olyan bejelentést tett, ami kapcsán nehéz megmondani, hogy sírni, vagy inkább nevetni támadt kedvünk. Tessék megkapaszkodni: minden, az USA területén használt kódoláshoz hozzáférést szeretne a nemzetbiztonság! Hogy pontosan hogyan, még kidolgozás alatt áll, a lényeg, hogy a „nagy amerikai főnök” elé mennek az ötlettel. Sajnos nem egyedülálló a gondolat, David Cameron, angol miniszterelnök is hasonlót szeretne: minden digitális kommunikációt lehallgathatóvá kíván tenni az országában.
Így férne az adatokhoz az NSA [+]
Tény és való, hogy az offline élet, sőt a technológia logikájára alapozva is beledolgozható egyfajta igazolás ebbe az ötletbe. Hiszen a rend őrének kérésére igazolni kell magunkat, be kell engednünk a bezárt ajtónkon, ha nem akarunk bűnözőnek tűnni, a telefonbeszélgetéseknek pedig mára szintén alapkövetelménye a lehallgathatóság. A digitális világ viszont másképp működik (és valahol a demokratikus alkotmányok többsége is, a magánszféra és az ártatlanság vélelme passzusnál). Alapelv, hogy ha valamire ajtót nyitunk – ráadásul elsőt, ismertet – azon előbb vagy utóbb illetéktelenek is bejutnak majd.
(forrás: carolinaparrothead.blogspot)
És ha mégsem jut be illetéktelen, csak a kormányzó hatalom, akkor is abszurd a nyitott ajtó léte, az állami hozzáférés ötlete. Hiszen aki tudja, hogy adatforgalma lehallgatható, ugyanúgy nem fogja ezt a csatornát zűrös kommunikációra használni, ahogyan az aktuális bankrablást sem illik csak úgy (lehallgatható) telefonon megbeszélni. Innentől kezdve pedig mi marad, amikor mindenkit legálisan, nyíltan figyelnek meg? Visszatérünk a postagalambra?
