Nemrég számoltunk be arról, hogy a világfelhasználás 97 százalékát biztosító Kína már jó ideje revolverezi az exportjukra szoruló gazdaságokat, a technológiai ipart: a közelmúltban az országból kiszállítható mennyiség drasztikus csökkentéséről határoztak, így az IT-ipar számára létszükségletnek számító anyagok ára komoly mértékben emelkedhet (illetve emelkedett is a közelmúltban).

A kiszolgáltatottságra csak mostanában rádöbbenő országok ezért kénytelenek új utakat keresni, ám ez rövid távon nem könnyű. Szinte bizonyos, hogy a nagy ritkaföldfémkincsekkel rendelkező államok, mint pl. az USA, újjáélesztik az eddig az olcsó kínai import következtében elhanyagolt bányászatukat, ám ezek minimálisan évtizedes projektek, a közbeeső időre is megoldásokat kell találni.

A kérdéssel komolyan foglalkozik az Európai Bizottság is, ahol most egy olyan tervezeten dolgoznak, mely szerint új kétoldalú szerződéseket kell kötni más exportőrökkel is (ilyenek nagyon kevesen vannak, többek között Közép- és Dél-Amerikában, illetve Indiában, Kanadában és Oroszországban), illetve az uniónak befektetésekkel kell támogatni az afrikai lelőhelyeken a kitermelés megindítását, fejlesztését, bővítését.

Az ügy nyomán természetesen nem kell siratni a világ modern technológiai iparát: a kínai szigorítás egyszerű, de kemény válasz arra, hogy az Egyesült Államok bepanaszolta Kínát az USA által keményen kontrollált Világkereskedelmi Szervezetnél (WTO), mivel úgy vélik, a kínaiak megsértették a WTO szabályzatát az energiaexport, illetve -import területén. Kína e lépésre egy nem igazán látványos, ám annál fontosabb területen válaszolt: csökkentik a ritkaföldfémek kivitelét, pedig az előrejelzések szerint ezen anyagok igényelt mennyisége 2030-ig a jelenlegi mérték 30-szorosára fog emelkedni, így aztán van mivel fenyegetni.

Az Európai Bizottság elhatározása figyelemre méltó, ám nagyon elkésettnek és kevéssé kielégítőnek tűnik: az igaz, hogy Afrikában jelentős ritkaföldfém-tartalékok vannak, ám mindez kevés: még ha olcsó munkával képesek is kitermelni, de az infrastruktúra hiányában roppant nehézkes eljuttatni oda, ahol szükség van rá, másrészt a további kutatásokra is időt és pénzt kell áldozni – a probléma ugyanaz, mint Amerikában, rövid távú megoldást nem nyújt a befektetés.

Az utóbbi napokban egyébként Kína magatartása kissé megváltozott: „közvetlen” szomszédaival, Japánnal és Ausztráliával kiegyezni látszanak, és valószínű, hogy ezekbe az országokba biztosítják a szállítást.