King szavai azért is eshetnek különös súllyal a latba, mivel, mint írja, ő maga sosem volt a gépi játékok rajongója, ám az angolszász országokban feltámadt játékellenesség mind nagyobb hullámokat kavar, melyet az írás szerzője értetlenül szemlél – hiszen semmiféle bizonyíték nincs még arra, hogy a „véres játékok” és a hétköznapi életben, a fiatalok körében tapasztalható erőszakos megnyilvánulások között ok-okozati kapcsolat lenne, s a bíróságok óvakodnak is az ilyen értelmű állásfoglalásoktól. King úgy véli, a játékokban tapasztalható erőszak csak azokra a hasonló jelenségekre adott reflexió, amelyeket saját társadalmában ő maga is nap mint nap tapasztal, s az erre adott politikai válaszok a tökéletes vakságról árulkodnak; azt teszik, amit már oly sokszor: a komoly gondokért a popkultúrát hibáztatják, s közben nem veszik észre – vagy nem akarják észrevenni – az igazi okokat: („Also, it allows legislators to ignore the elephants in the living room. Elephant One is the ever-deepening divide between the haves and have-nots in this country, a situation guys like Fiddy and Snoop have been indirectly rapping about for years. Elephant Two is America's almost pathological love of guns.”). Mint látható, úgy véli, az Egyesült Államok bizonyos államaiban létező szabad fegyverviselés sokkal inkább oka az erőszakosságnak, mint a videojátékok, s utal a világszerte nagy felháborodást kiváltott virginiai esetre, amikor a dél-koreai fiú szörnyű tettét sokan a Counter-Strike iránti vonzalmával magyarázták. Erre King egy egyszerű megállapítást tesz: ha a srác nem juthatott volna olyan könnyen fegyverhez, akkor senki sem halt volna meg.