Új hozzászólás Aktív témák

• #57 Zöld izé... csendes tag ijjájom #55

  Új Válasz 2013-01-05 13:11:04 #57

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Zöld izé...

  csendes tag

  válasz ijjájom #55 üzenetére

  Szia.

  Nem vagyok egy nagy fogalmazásíró, de ha már kérted, megteszem. Időm úgy is mint a tenger. A világ egyéb dolgairól való diszkurzust pedig későbbre halasztom magammal.

  Hol is kezdjem? Már az ovitól is ki voltam bukva, hát még az iskolai évektől. Szóval a suliban eléggé rám szálltak az osztálytársak a tanárok meg legtöbbször egy legyintéssel le is írtak. Tény, hogy a kezdetektől nem szerettem suliba járni, egyszerűen unatkoztam ott és nem is éreztem magam jól a többiek között.

  Nagyjából már úgy mentem elsőbe, hogy valamennyire tudtam írni és olvasni. Mint már említettem nővérem igen sok mindent megtanított nekem az együtt töltött időkben, ha éppen nem egymás likvidálásán törtük a fejünket. Megjegyzem, jó tíz év korkülönbség van közöttünk. Legtöbbször, amikor megkaptuk a könyveket én otthon átolvastam, ami tetszett vagy érdekesnek találtam azt a részt megjelöltem. Ami nem kötött le számomra unalmasnak találtatott egyszerűen áthúztam és többet nem foglalkoztam vele. Ezzel én pár nap alatt le is tudtam magamban a teljes anyagot és ennyi. A fontos érdekes infók megmaradtak a lényegtelenek mentek a kukába a fejemben. Ez most is így megy, ha valami nem köt le az untat, ha ez van, akkor eldobom, többet nem foglalkozom vele. Egyszerűen nálam a nem az nem, ha az életem múlna rajta, valószínűleg akkor sem érdekelne a továbbiakban az a dolog. Tehát így elkönyvelve a tananyagot az iskolai idő további részében csak bejártam, de ezzel ki is merült a tevékenységi köröm a suliban. Kivétel ez alól a technikaórák. Ott azért a műszaki rajz igencsak megfogott, amit a többiek ki is használtak. Mindenkinek én csináltam a házi illetve egyéb ez irányú feladatát, mert bénák voltak hozzá, természetesen ez hamar kiderült. Aztán egy idő után megunták a tanárok, hogy nem felelek és a dolgozatok nagy része is éppen egy űr csatát ábrázol.

  Behívták a szülőket egy elbeszélgetésre. Mikor vége lett apámon nem láttam semmilyen érzelmet, amiről megállapíthattam volna bármit is, anyám meg szokás szerint bőgött. Mindig bőgött, ha velem kapcsolatos dolgok történtek és folyton azt mondta csak a baj van velem és miért nem fojtott már meg egy kanál vízben. Persze az nap is jól elvert mindezért.

  Mint kiderült a tantestület feltételezte, hogy nem teljesen vagyok normális és kisegítő suliba akartak dugni. Ezek után egy sor orvosi vizsgálatra küldtek, többek között egy teljes röntgenfelvétel is készült a koponyámról. Hihetetlenül látványos volt a számomra, de bárhogyan is kértem a doktort nem volt hajlandó nekem adni. Mivel nem találtak semmilyen elváltozást, amiért otthon anyám újfent összevert, szóval elváltozás híján dili dokihoz irányítottak.

  Játékkal próbálták oldani a hangulatot az orvos és páciens között. Gyerekek, hogy annak milyen lego készlete volt! Életemben nem láttam előtte ennyi lego mennyiséget, ugyan nekem is volt otthon, de csak minimális. Nem tudom miért, de én egy komplett házat akartam mindig is összerakni csak erre az én készletem nem volt elegendő. Tehát itt volt a nagy alkalom. A doki csak dumált és dumált, de gőzöm nincs mit, mert én teljesen kiiktattam.

  Tudjátok ezt volt időm megtanulni, kikapcsolni a kinti dolgokat és csak az aktuális dologra koncentrálni. Akkoriban jöttek be a videók és apu eléggé sokat nézett filmeket velünk. A baj csak az, hogy ő a teljes filmet mindig végigkommentálta, rendkívül idegesítő volt. Tehát el kellett sajátítani egyfajta szelektív hallást erre a célra, ami még nagyon sok helyzetben jól jött.

  Szóval sietnem kellett, mert csak egy órám volt a feladatra és a kis kettes darabok voltak a téglák. Gondolhatjátok azokat kötésben összerakni, de ez volt az álmom. Az óra végére olyan többszobás házikót raktam össze garázzsal, két kocsival és még az ablakok és egyéb nyílászárók is úgy helyezkedtek el, hogy bárhonnan is világítana a házba a nap mindig előnyösen világos lenne a belső tér. Ezt nem volt nehéz megcsinálni az asztalon világító lámpa fényét használtam ellenőrzés gyanánt.

  A dokinak elállt a szava és többet egy szót sem szólt hozzám, csak behívta anyámat és megmutatta a produktumomat, majd közölte vele: A gyerek nem hülye.

  Ezek után dokink előjegyeztetett egy IQ tesztre. Valahol Budán voltunk egy rendkívül kifinomult és elegánsnak tűnő helyen. Itt nagyon kedves emberekkel kellett eltöltenem némi időt, akik hihetetlenül választékosan voltak képesek társalogni és mindent, amit csináltam vagy mondtam stopperrel mértek közben. Komolyan élveztem a társaságukat. Semmi esetre sem tűntek orvos típusnak vagy legalább is hasonlónak, mint egy átlag doki. Ez jó pár óráig eltartott, szinte mindenről kifaggattak és különböző feladatokat kellett megcsinálnom. Azután míg én újfent játszhattam valamivel, addig anyámat behívták egy másik szobába és vagy egy jó órát bent voltak. Mikor kijött bőgött. Hazafelé egy szót nem szólt hozzám csak végig sírt. Otthon aztán elkezdett üvölteni, hogy én szórakozok vele és jól megvert, mint még soha, úgy éreztem legalább a négyszeresét kaptam a megszokott napi adagnak.

  Az orvosi tortúra után újra az iskolában összehívták a tantestületet és a szüleimet. Az osztályfőnököm sietett anyámék elé és érdeklődött az eredmény után. Anyám egy a Budai helyszínen kapott lapot és a hozzá tartozó kis dossziészerűt adott át neki. A tanárom beleolvasott majd kikerekedett szemmel anyámra majd rám nézett, ezek után bementek a tantestülethez. Egyedül maradtam a tanári előtt a folyosón ülve.

  Apám jött ki elsőnek, sosem láttam még ennyire büszkének. Odajött hozzám, hátranézett a bőgő anyámra, aki épp kilépett a helységből, majd felém fordult és azt mondta: Gyere, választhatsz akár több mecsit is. A mecsi nála a matchbox-ot jelentette. Tudta, hogy gyűjtöm őket, több mint 200db volt belőlük, mindet ő vette nekem, anyámtól soha semmit nem kaptam.

  Ezek után a suliban minden megváltozott. A gyerekek már nem szekáltak, sőt valamiféle félelemmel vegyes tiszteletet éreztem tőlük. A tanárok viszont még jobban rám akaszkodtak. Folyamatosan engem akartak feleltetni és hiába mondtam írja be az egyest, mert nem tudom, nem készültem. Nem hitték el, folyamatosan hajtogatták, hogy de igen te tudod, csak nem akarod elmondani. Pedig komolyan nem tudtam semmit, hiszen untatott a tananyag, tehát tényleg nem készültem semmiből. Egyszerűen nem érdekelt és a következmények sem.

  Ez ment jó pár évig három bukással, végül feladták és esti iskolába tanácsoltak. Az szuper volt! A renitensek fellegvára! Ott viszonylag oldottabban éreztem magam és a tanárok is hagytak egész órán aludni. Általában senkit nem buktattak meg, átengedték csak minél előbb szabaduljanak tőlük. A lényeg, hogy jelen voltál nem hiányoztál, ennyi elég volt nekik.

  Azóta sem vagyok hajlandó semmilyen iskolába sem beülni, egy életre elég volt. Ami érdekel, azt megkeresem a neten és elolvasom, egyfajta autodidakta módon tanulok, ezt szeretem, mert nem kötelező és azt tanulom, ami leköt. Gyerekként is inkább otthon olvastam, főleg műszaki és fantasy könyveket.

  Sokszor kérdezték mi akarok lenni. Igazából ma sem tudom rá a pontos választ, de talán egy szuper fejlett űrhajóval az Univerzum titkait kutatnám leginkább.

  [ Szerkesztve ]

Új hozzászólás Aktív témák