DOS

Akár már egy Y-generációs felhasználónak is csak halványan rémlik, hogy milyen volt az élet a grafikus kezelőfelülettel rendelkező operációs rendszerek elterjedése előtt. Az bizonyos, hogy sokkal kevésbé volt színes és pergő, mint ma: a pár másodperces rendszerindítás után egy fekete képernyővel néztünk farkasszemet, a c:> promp (készenléti jel) mellé gépelt parancsokkal indíthattunk el programokat, másolhattunk fájlokat vagy nyomtathattunk ki egy szövegfájlt. Ez a mai felhasználó számára kifejezett kínzás lenne – de persze akkor is próbáltunk egy kis színt és kényelmet vinni a 80×25 soros képernyő-élettérbe: hamar elterjedt a kétpaneles állománykezelés etalonja, a Norton Commander, illetve klónja, a Volkov Commander is. (Ma a Total Commander vagy a FreeCommander lehet a megfelelőjük Windows alatt.)

Norton Commander, a kikapcsolt bal panel helyén a DOS-képernyő látszik

Volkov Commander, a Norton első klónja

TotalCommander – máig meglehetősen sikeres fájlkezelő, mely szintén a Norton Commander utódjának tekinthető

Alapvetően a DOS szigorúan egyfeladatos operációs rendszer, amit csak kereskedelmi segédprogramokkal lehetett kikerülni, de ezek használata irodai környezetben ritkaságnak számított. Maradt tehát az, hogy elindítottuk mondjuk a szövegszerkesztőt, megírtuk, amit szerettünk volna, de ha egy képet (na jó, inkább kis felbontású monokróm ábrát) szerettünk volna készíteni hozzá, ahhoz el kellett menteni a munkát, kilépni a szövegszerkesztőből, egy képszerkesztőben megcsinálni a rajzot, elmenteni, majd visszatérni a szövegszerkesztőhöz és ott beilleszteni. Már ha tudott ilyet a szövegszerkesztőnk. Érdekes módon DOS alatt is megoldható volt a vizuális (nagy vonalakban) WYSIWYG-szerkesztés igényes, minőségi kimenettel (lásd: ChiWriter), és léteztek komplett Office-rendszerek is, de az első igazán elterjedt Office-csomag persze a Microsoft terméke lett.

Sok formázási lehetőségünk nem volt az MS-DOS Editben

Gyakran gondot okozott a DOS 640 KB-os memóriakorlátja, az e feletti területeket ugyanis nem minden program tudta kihasználni. Itt is lehetett trükközni, de a korlátok átlépéséhez kellett egy kis hozzáértés, babrálnunk kellett a konfigurációs állományokat (config.sys, autoexec.bat) és/vagy memóriakezelő programot kellett bevetni, amelyik amit csak lehetett, a kiterjesztett memóriába töltötte fel.

Az akkori PC AT alaplapok 16-bites ISA bővítősínekkel voltak ellátva, és még néhány évig nélkülözték a Plug&Play képességeket, ezért a bővítőkártyák által használt hardver-erőforrásokat (IRQ és DMA csatornák, vezérlőportok) mechanikusan kellett beállítani, majd ugyanezeket az értékeket beírni a konfigurációs állományokba – és mindez jó esetben működött (Plug&Pray). Általánosan szükséges volt némi technikai hozzáértés, felkészültnek kellett lennünk az adott bővítőkártyát illetően. Ma csak bepötyögjük a kártya nevét a keresőbe, de annak idején, internet hiányában csak a mellékelt útmutatókra, ismerősökre támaszkodhattunk. Aki szerette magát a szerelést, telepítést, annak aranykorszak volt ez, de aki pusztán egy működő gépet akart, az a mai kulcsrakész laptopokkal és P&P hardverekkel jobban jár.

Az első itthon is sikeres Windows

A Windows 3.1 volt az első itthon igazán elterjedt verziója az operációsrendszer-családnak, hamar általánossá vált, és rengeteg felhasználó számára tette kezelhetővé az amúgy alapvetően parancssoros, rideg DOS-ra épülő gépet. Sok jót hozott a Windows (grafikus felületet, egységes meghajtóprogram-kezelést, párhuzamosan több program használatát), de akkor még korántsem volt olyan megbízható, mint mondjuk ma a Windows 7 vagy akár az XP. Rengeteg „kék halál” képernyőnek lehettünk tanúi változatos okokból, gyakran akkor, ha egy szoftverfejlesztési hiba az operációs rendszer egy gyenge pontját érintette, ezért létfontosságú volt a munka gyakori mentése. (Ezt ma is jó szívvel ajánljuk „civil” ismerőseinknek, általában hiába.)

Kék halál – ma már jóval ritkább

A felhasználói élmény eléggé visszafogott volt a maihoz képest, több szempontból is. Ha csupán egy vagy két MB (!) RAM-mal rendelkezett a gép, akkor nem volt ritka, hogy fél perceket kelljen malmozni egy Word dialógusdobozra várva, no és az akkori monitorok képe mai szemmel ijesztően rossznak tűnne. Akkor még standard, 14 hüvelykes képátlójú VGA monitorokat vásároltunk (sokan csak a szürkeárnyalatos, mono verziót), melyek legnagyobb grafikus felbontása 640×480 képpont (szöveges módban 720×400), legfeljebb 70 Hz képfrissítéssel, ami korunk felhasználóinak ormótlan nagy pixeleket és enyhén vibráló összhatást jelent.

Windows 3.1 VGA képernyőn

Nem mellékes, hogy VGA esetén „nagy” felbontás mellett 16 színt használhattunk, ami teljesen lehetetlenné teszi a ma már alapnak számító fotóminőségű képmegjelenítést. Nem sokkal később kezdtek elterjedni az összetettebb kezelőfelületek felrajzolására is alkalmas, 256 vagy több szín használatára képes SVGA (800×600) és XGA (1024×768) kijelzők, viszont utóbbi felbontás még 15 hüvelykes megjelenítők esetében is zömmel csak váltott soros (interleaced) módban volt elérhető, ami azt jelentette, hogy az elektronsugár két menetben (először a páratlan, majd a páros sorszámú sorok) pásztázta végig a felületet, ami így bántóan villogott. Ezt az élményt LCD monitoron nehéz újraélni, legfeljebb a helyszűkét próbálhatjuk ki úgy, hogy a képernyőfelbontást visszavesszük, vagy csökkentett módban indítjuk el a Windowst. Érdemes kipróbálni, majd nagyot sóhajtva és hálaimát rebegve visszatérni a natív (teljes) felbontásra. Ha valaki kíváncsi egy régi VGA képernyőre és a Windows 3.1-re, akkor például ezen a videón szemügyre veheti:

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!