Keresés

Új hozzászólás Aktív témák

  • zither

    csendes tag

    válasz #27483136 #76 üzenetére

    Ha művészi oldalról nézzük a dolgot, akkor egyet értek veled. A zene célja mint művészeti ág nem feltétlenül az, hogy társadalmi problémákkal foglalkozzon. Ezért gondolom, hogy ezek a művek kicsit többek a zenénél, vagy általában a sok művészeti alkotásnál. Annyival többek, hogy célul tűznek ki olyan feladatok elvégzését is, amit normális esetben a dokumentum filmeknek, vagy az újságírásnak kellene elvégeznie. Valamiért azonban ezt nem igazán teszik meg. Ahogy annak idején nem volt szokás nyugaton kikelni az hathatós közreműködésükkel létrejött szocializmus visszásságai ellen, vagy a felesleges és értelmetlen háborúik ellen, ugyan úgy most se szokás a globalizmus, a mamut vállalatok vagy éppen az információs társadalom visszásságairól, problémáiról írni. Később természetesen mindig megjelennek a történészek, szociológusok által végzett elemzések és felfigyel rájuk a média is (így születhetnek később akár nagyon jó filmek is a témában). Azonban az a tapasztalatom, hogy az adott korszakban sokszor csak néhány elhivatott és gondolkodó művész ismeri fel a problémát, és hajlandó mindezt közre is adni a művészetén (zene, festmény, szobor, stb...) keresztül. (Természetesen mások is felismerhetik a problémákat, csak valamiért nem tudják/akarják megosztani.) Ez az egész inkább a művészet egy missziója és nem magának a művészetnek a definíciója. Válaszodból úgy veszem, akaratlanul is sikerült kicsit úgy megfogalmaznom előző hozzászólásomat, mintha ezt a különbséget nem látnám.

    Zavard össze a világot: mosolyogj Hétfőn

  • old rocker

    veterán

    válasz #27483136 #76 üzenetére

    Én csak annyit fűznék hozzá, hogy a zene - még ha az emóciókon keresztül is - de a tudatra is hat.

    Amúgy minden együttesnek van giccse; a Floydnak is. De vannak együttesek, akiknek csak az van...

    Ha valaki emlékszik a Rainbow (Purple utód zenekar) történetére: 1977 után Ritchie Blackmore rájött, a mind szűkebb szektába tömörülő hard rock, heavy metal rajongók szemében lehet ő akár az isten is, de a kommerciális sikerek mást diktálnak. A stílusváltással kapcsolatos tervét előadta Ronnie James Diónak (nyugodj békében, kis ember), aki határozottan nemet mondott.
    Blackmore pedig gondolkodás nélkül megvált sikereinek kovácsától. Az eredmény: a Rainbow 1978- al lezárta progresszív korszakát és átment a zenei sz@rfűrészelés irányába. Nevenincs zenészek váltogatták egymást az együttesben, Blackmore szobra pedig megingott a talpazatán.
    Aztán szépen fel is oszlottak. A 84-ben kiadott válogatásaik a mítosz morzsáinak felcsipegetéséről szóltak.

    Nézd meg, mi lett a 20. század második felének egyik meghatározó gitáros egyéniségéből: cicanadrágos, Horváth Pistára emlékeztető, feleségét kísérgető gitáros trubadúr. Oké, az Under a violent moon fülbemászó dallam, biztos, hogy van arra is közönségigény, mégis, valahol szomorú ... mintha Beethowen beült volna kávéházakba Lehár operetteket zongorázni.

    A Deep Purple/Rainbow történetével rövidesen jelentkezem.

    A windows rendszerű telefonok a microsoftnak köszönhetően lassan az enyészet útjára lépnek

Új hozzászólás Aktív témák