A digitális fényszedő rendszerek úttörői
A korábbi rendszerek legfőbb hiányossága abból adódott, hogy még mindig analóg alapokon dolgoztak. Villanócsövekkel (stroboszkóp) világították meg a betűket tartalmazó matricákat, amelyek így a fényérzékeny filmre kerültek. Ráadásul ezek tipikusan lyukszalagvezérelt rendszerek voltak, vagyis lyukszalagra rögzítettek és onnan vezérelték a levilágító egységeket is. Összehasonlításképpen: amíg a hagyományosnak mondható lyukszalagos fényszedőgépek csak 30-tól maximum 100 karakter per másodperces sebességre voltak képesek, addig a CRT rendszerek már 1000–10 000 cps-re gyorsultak. Az új cél tehát a jelminőség javítása és a mennyiség növelése volt. A jelrögzítés, -feldolgozás és a levilágítás is a digitalizáció felé kellett, hogy lépjen.
A Hell Digiset integrált központi egysége és levilágítója, a kép jobb szélén (Forrás: HELL Digiset 400 T10 felhasználó kézikönyv)
A továbblépést két újítás bevezetése jelentette. Első lépésként a villanócsöveket leváltotta a lézeres alapú levilágítás. A technológia úttörő képviselője a Rudolf Hell cége által 1966-ban kifejlesztett Hell Digiset nevű rendszer, amely egyúttal az első ilyen célú, teljesen digitális rendszer. Ebben – a korábbi kiépítéstől eltérően – több részegységet is integráltak. A Digiset volt az első, amely digitálisan tárolta a karaktereket és azokat bittérképes rendszerben világította le. Az adatokat mágnesszalagra és merevlemezre is el lehetett tárolni, és az operációs rendszer szintén digitálisan, a mágnesszalagról töltődött be. A másik újítás a szedőt segítő, katódsugárcsöves (CRT) terminálok alkalmazása, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a központi egységgel. A terminálok CRT-i ugyan viszonylag kis méretűek voltak, de lényegesen megkönnyítették a folyamatos kontrollt a szöveg fölött. A teljes rendszer részét képezte a beviteli egység, nyomtató, központi feldolgozó és levilágító, valamint szkenner is. Igazi újdonság volt még, hogy hálózatos kiépítésben építették meg a rendszert: a központi egységhez több, terminálként működő beviteli egységet lehetett közvetlenül csatlakoztatni. A terminálos felépítést később a többi gyártó is átvette, utánozta.
A Hell Digiset „koszerű” szedőterminálja (Forrás: HELL Digiset 400 T10 felhasználó kézikönyv)
A Digiset adattároló egységei: balra a mágnesszalagos tároló, jobbra a merevlemez (Forrás: HELL Digiset 400 T10 felhasználó kézikönyv)
Magyarországon a 70-es évek közepétől kezd elterjedni a fényszedő rendszerek alkalmazása. A fejlesztések az első közös próbálkozást (NYFÜ) követően nyomdánként egyedi irányt vettek, amit az anyagi lehetőségek és a helyi igények alakítottak, ezek közül a Mergenthaler Linotype és a Ferranti megoldásával kerültem személyes közelségbe.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
